6. fejezet

Sziasztok! Ismét új fejezettel jelentkezem, habár ez a rész enyhén depressziós hagulatban íródott. Szerintem nem lett annyira jó, de azért váratlan fordulat van benne! Jó olvasást!



Január 15. kedd

Na, erre egyszerűen nem tudok mit mondani… Kik is az igazi barátok? Azt hiszem, akik mindig kiállnak a másik fél mellett! Ez mind rendben van, de mi lesz akkor Bellával? Semmi, ugyanis Bella nem igazi barát. Ó, bocsánat, megint előreszaladtam!

Ma reggel is, mint ahogy hétfőn is, direkt fél órával előbbre állítottam az ébresztőórámat. Na, legalább tanultam a késős kis incidensből! Szóval, valóban felkeltem időben, volt is időm tollászkodni a fürdőszobában, kiválasztani a legtökéletesebb ruha összeállítást, stb. Apropó, ruhák. Mióta ebbe az új suliba járok, gyakrabban pillantok a tükörbe reggel, majdhogynem százszor meggondolom, mit veszek föl és a hajamat sokkal többször mosom meg a kelleténél. Igen sokat tépelődtem ezen, hogy vajon miért változtam meg ennyire, aztán rájöttem. Sajnos sokáig még magamnak sem mertem bevallani, de ez az igazság: szerelemes vagyok. És hogy kibe? Természetesen egy olyan fiúba, akit néhanapján a pokolba kívántam volna, valamikor pedig… nem is tudom… azt kívántam, bárcsak itt lenne. Mióta Őt megismertem, gyakrabban dugom be a fülhallgatómat a fülembe, hogy meghallgassak egy-egy szerelmes számot. Basszus, hogy szerethettem bele Jake-be?! Azt hiszem, megőrültem. De szeretem Őt. Nagyon.

Ma is úgy mentem suliba, hogy vártam azt a pillanatot, mikor meglátom őt. Kicsit olyan, mint a filmekben. A hősnő rápillant szerelmére, megdobban a szíve, gyomorgörcse támad és elpirul. Kábé az én helyzetem is ilyen. Gyorsan megráztam a fejem, hogy visszatérjek a való világba, ahol két perc múlva indulnom kellett. Egy nagy sóhaj közepette kötöttem be a cipőmet, majd ráérősen felkaptam a kabátom és rá a táskám. Anya aggódva nézett rám.

-         Minden rendben, Catherine?

-         Persze – bólintottam határozatlanul.

Anyán is látszott, hogy egy szavamat sem hiszi. Bárcsak itt lenne most apa! Annyira hiányzik. Tudom, sosem beszéltem még édesapámról, de nem is tartottam fontosnak kifejteni a helyzetét. Mégis, most muszáj leírnom. Apa, mikor anya terhes lett, elkapott egy súlyos betegséget. Migrénes lett. Egyfolytában fájt a feje, munka közben, otthon, bárhol. Az orvosok sok gyógyszert ajánlottak neki, amit becsületesen be is vett. Ám egyszer, mikor autóba ült egy éjszaka, ismét rátört a borzalmas fájdalom. Nem bírt odafigyelni a vezetésre, és egy kocsi szabálytalanul szemből jőve, nekirohant. Apa nem élte túl. Anya ezek után szinte szívinfarktust kapott, és igen korán szült meg engem. Ez hát a történet. Nem is ismertem őt. De mégis hiányzik.

Felkaptam a motyóimat, azzal indultam is.

-         Szia, anya – köszöntem.

Kiléptem a januári hóba és elindultam. Fáztam. Jó volna, ha Jake most itt lenne mellettem. Jó volna! De ő nem szeret… Mikor beértem a suliba, levertem a csizmámról a havat és fölsétáltam az osztályterembe. Természetesen nagy ricsaj fogadott. Mikor nem?

-         Hogyhogy nem késtél? – jegyezte meg Jake.

Tudom, hogy poénnak szánta, de most nem volt kedvem visszaszólni, mint, ahogy azt korábban tettem. Fájt a beszólása. Ridegen tovább sétáltam a helyemre. A szemem sarkából még láttam, hogy Jake és Harry hitetlenül összenéztek. Gondolom, azt várták, hogy valami szintén humorosat válaszoljak. Bella rosszkedvűen üldögélt a padjában.

-         Mi baj? – érdeklődtem.

-         Hagyj békén! – szólt gorombán.

Teljesen tanácstalanul ácsorogtam. Mi történt Bellával?

-         Bocs, de fogalmam sincs, mi bajod! – tártam szét a karom.

-         Persze… Gondold csak át! Akkor rájössz.

Még mindig nem tudtam, mi lelte Bellát. Talán megbántottam? Nem emlékszem ilyenre.

-         Jó, szólj, ha hajlandó vagy elmondani, mi okozta az ingerültséged! – mondtam, majd előpakoltam az irodalomra.

Bella csak morgott valamit. Becsöngettek. Az irodalomtanár, Mrs. Blue, belépett a terembe, mire totál csend ült az osztályra. Már korábban is megtapasztaltam, mekkora tekintélye van ennek a tanárnak. Hát, nagy.

-         Íratnék… - kezdte Mrs. Blue. - …verselemzésből.

Mindenki egy gondterhelt sóhaj kíséretében vette el a kiosztott papírlapokat. Én csak nagyokat pislogtam. Mi van? Verselemzés? Mégis melyik verset kell elemezni? Az biztos, hogy nem készültem. A tanár jó munkát kívánt, és leült a tanári asztalhoz. Az osztály nagy része őrült módjára írni kezdett, csak én, Jake és Harry bámultunk ki a fejünkből. Pedig én szoktam tanulni, csak most… hé, nem is tudtam, hogy írunk! Jake elkezdett firkantgatni valamit a lapjára, mire Harry is. Csak én üldögéltem tétlenül.

-         Van valami gond, Catherine Taylor? – kérdezte Mrs. Blue.

-         Csak annyi, hogy nem tudom, melyik verset kell elemezni – közöltem félve.

Mrs. Blue, amolyan „jellemző…” tekintettel forgatta a szemét, majd unottan elmondta a választ. Most már elkezdtem írni. Bár nem tudtam túl sok mindent, azért igyekeztem nagyon odatenni magam. Tíz perc múlva a diákok lassan kiszivárogtak a tanári asztalhoz és leadták a dolgozataikat. Direkt kivártam azt a pillanatot, amikor Jake felállt és kivitte a papírját, és ezzel párhuzamban cselekedtem én is.

-         Hogy sikerült? – kérdeztem őszinte érdeklődéssel.

-         Jól… - válaszolt bizonytalanul Jake. Látszott rajta, hogy váratlanul érte a kérdés.

Bella fejcsóválva nézett rám. Most mi van? Miután mindenki végzett, kérdőre vontam Bellát:

-         Mi bajod? Miért teszel úgy, mint aki semminek sem örül?

-         Bocs, de nem tudom, miről beszélsz – közölte szárazon.

-         Csak arról, hogy tegnap még ugyanaz a kedves, mosolygós és életvidám lány voltál, ma meg…

-         Nézd, át kell gondolnom néhány dolgot!

Utálom ezt a titokzatoskodást. Milyen néhány dolgot? Unottan forgattam a szemem. Bellának van velem valami baja. Csak nem tudom, mi.

-         Hé, megbeszélhetnénk! – fogtam meg a karját.

-         Mit? – kérdezte barátságtalanul.

-         Hogy hirtelen miért utálsz ennyire.

-         Nem utállak…

-         Mi bánt, Bella? Kérlek, oszd meg velem!

Bella nagyot sóhajtott.

-         Totál elhanyagolsz, csak nyomulsz Jake-re! – fakadt ki.

-         Mi? Nyomulok? Jake-re? Én? Te…

-         Igen, tudom. Szerelmes vagy Jake-be. Elég egyértelmű.

Annyira vörös lettem hirtelen, mint egy leégett rák.

-         És ez téged miért zavar? – kérdeztem zavartan.

-         Idegesítő a nyomulásod! Csak ennyi.

És ekkor, ebben a pillanatban leesett a tantusz, de még a papír húszas is. Megértettem mindent. Egyszeriben bűntudatom támadt. Legszívesebben megöleltem volna Bellát. Ezt is tettem. A mai nap teljesen egyértelművé tette a tényt: Bella is szereti Jake-et.

-         Sajnálom, ha tudtam volna… hogy te is szerelmes vagy Jake-be! – öleltem meg újból.

-         Mi? Honnan veszed? Dehogy! Te meghibbantál.

Azzal kiment a teremből. Én még mindig nem tudtam feldolgozni a történteket. Bella tagadja, de tudom, hogy legbelül tényleg beismeri: igenis, vetélytársak lettünk. Nagyon megsajnáltam szegényt. Kimentem hozzá. A folyosón nem volt. A vécében sem volt. Kimentem az udvarra.

-         Bella! Bella! – kiáltoztam eszeveszettül.

Egyszer csak megláttam őt az egyik padon. De nem egyedül. Mellette Jake Ryan volt és látszólag vígan elvoltak. Még nevettek is. A vér mondhatni, meghűlt az ereimben. Bella bevetette a titkos fegyverét. A kitűnő flörttechnikáját. A sírógörcs kerülgetett. Berohantam a suliba és a szemem sarkából láttam, ahogy ezt látván a barátnőm is ezt teszi. A vécében aztán nem bírtam tovább. Eltört a mécses. Hogy is hihettem azt, hogy Jake talán egy picit is bír? Nem, akkor már lépett volna. Kitárult a vécé ajtaja. Bella belépett.

-         Mi baj? – kérdezte.

-         Szerinted? Talán nem elég világos? – bőgtem.

-         Ja, hogy az… Beszélgettünk. Mi baj ezzel?

-         Az nem beszélgetés volt. Flörtöltél, Bella! Hogy bevágódj Jake-nél.

-         Tudod, amit az osztályban mondtam, az nem igaz. Igen, valóban, szeretem Jake-et. De én legalább teszek is azért, hogy ez az érzés kölcsönös legyen – vágta rá. – Egyébként is. Csak pár hete vagy tagja iskolánknak és máris minden körülötted forog! Elég volt!

Bella, aki a figyelmes, kedves, aranyos, nagylelkű jelzőkről lett híres számomra, hirtelen elkezdett kiabálni. Olyan dolgokat ordított, mint például „tönkreteszed az életemet”, vagy hogy „utállak!”. Újabb könnyáradat tódult a szemembe. Fogtam magam és a feldúlt lelkem, majd kirohantam a mellékhelyiségből. Berohantam az osztályba, mire mindenki kérdőn nézett rám. A lányok csapata (Sophie, Nathalie, Tyra, Camilla) nevetgélve összesúgtak, a fiúk pedig (Zeke, Harry, Liam, Adam, Steve) értetlenül néztek rám. Ám kihagytam két embert. Amy, Jake. Amy csak megigazgatta szőke hajzuhatagát és lesajnáló tekintettel ült le helyére, Jake viszont… nyomkodta a telefonját. Nem törődött velem. De miért is törődne? Gyorsan megtörölgettem a szemem, és a nap hátra levő részét igyekeztem láthatatlanul eltölteni. Hazafelé totál befordulva baktattam. Rájöttem, hogy nem vagyok idevaló. Mármint ebbe az osztályba. Unottan nézegettem az anyutól kapott SMS-t, miszerint kozmetikushoz ment, nem lesz otthon. Tulajdonképpen most erre vágytam. Vagyis, hogy egyedül legyek. Semmi kedvem nem volt anya idióta aggódó kérdéseire válaszolgatni. Hazaérve azonnal elkezdtem tanulni, ami nagy szám tőlem. De most (mint mindig…) a történelem könyv valahogy nem tudott lekötni. Nem bírtam tovább. Felkapcsolódtam a netre, majd onnan a Facebookra. Ott rengeteg posztot, megosztást, képeket láttam, köztük Bella pár perccel ezelőtt feltöltött „tükörben pózolok a telefonommal” fényképét, amit később be is állított profilképnek. Már egy csomóan lájkolták. Például Amy, Camilla, Sophie, Tyra, Nathalie és Harry. Bezzeg, ha én töltenék fel valamit, évek múlva is árván, komment és „tetszikelés” nélkül maradna. Anyán kívül már nincs senkim sem. Ez már biztos…

Na? Vélemény? Ha van (márpedig biztos van), írj!