2013. június 29., szombat

6. díjam

Nagyon örülök ennek a díjnak is, amit Nadia Elson-nak köszönhetek. :)



Szabályok:
1. Írj magadról 11 dolgot!
2. Válaszolj 11 kérdésre!
3. Írj 11 kérdést!
4. Küldd tovább 11 embernek!

Elnézést, de nem bírok magamról már 11 dolgot írni! :)

Válasz 11 kérdésre:
1. Van-e olyan tárgyad, amit semmi pénzést nem mutatnál meg másnak?
Van.
2. Társasági vagy inkább csendesebb, visszahúzódóbbnak mondanád magad?
Inkább az utóbbi.
3. Sportolsz valamit?
Igen.
4. Mennyit szoktál a neten lógni?
Mostanában elég sokat.
5. Hiszel a fiú-lány barátságban?
Persze.
6. Mit tervezel a nyárra?
Sok pihit és nyaralást.
7. Kedvenc külföldi városod?
Párizs vagy London.
8. Egy hely, ahová mindenképpen el szeretnél jutni?
Hollywood.
9. Van legjobb barátod/barátnőd?
Van.
10. Egy szó, amivel jellemeznéd a barátságotokat?
Hűség.
11. Kedvenc színed?
Pink vagy fekete.

11 kérdés:
1. Várod a sulit?
2. Volt már az életedben olyan pillanat, amit újra át akarnál élni?
3. Szereted a lovakat?
4. Mentek nyaralni?
5. Ha igen, hová?
6. Szeretnéd kipróbálni a bungee jumping-ot?
7. Mivel jellemeznéd az öltözködési stílusodat?
8. Van állatod?
9. Szoktál tévézni?
10. Melyik könyvet olvastad legutóbb?
11. Melyik filmet láttad legutóbb?

Akiknek küldeném:

Még egyszer köszönöm a díjat és további szép napot mindenkinek!
(Nemsokára jön a következő fejezet!) :)


2013. június 18., kedd

Írói hirdetnivaló 4.

Kedves Olvasók!

Mai bejegyzésemnek meglepő és furcsa módon a "Don't worry, be happy" címet adnám, már ha olyan elhatározásra jutnék, hogy írásomnak effajta nevet kifejező nevet adjak. De térjünk is rá a lényegre, amely a bejegyzés túlnyomórészét képviselni fogja: komolyan, mi a fészkes fenét vártatok tőlem?? A blognak mennie kell tovább, ki beszélt itt befejezésről!? Ha ez az illető én volnék, akkor megnyugtatom a hallgatóságot, hogy a pénteki felindulásom pusztán a hét végi fáradalmak és felgyülemlett melankólia (no meg bosszúság) kiírása volt. Tehát Catherine, a bénasága ellenére is, de folytatni kívánja naplóját, szóval majd közvetítem a gondolatait. :) Nyilván észleltétek, hogy most mintha sokkal, hogy is mondjam (írjam), bonyolultabban, költőibben fogalmaznék, ami a kritikának is köszönhető. Mindent igyekszem kellőképpen kifejteni, a kihalásig boncolgatni, és még milliónyi szókapcsolatot tudnék én is, és ti is felsorolni annak az egyszerű szónak a szinonimájára, hogy "részletezni". De mindannyiunk tusztában van vele, hogy annak semmi értelme nem volna, ezért hát abbahagyom a Drága Olvasók fárasztását. Magyarul, a blogot újult erővel és ihlettel folytatom, amilyen gyorsan csak lehet.
Következő és egyben legizgibb hirdetnivalóm, az egy új blog bejelentése. Nem, ez nem az én ötleteimen alapul, hanem egy kiváló írónőpalánta fejéből pattant ki, név szerint M. Mircsi-éből, aki az Emlékek nyomában zseniális blog szerzője. Lényeg a lényeg, Mircsi egy nagyon megtisztelő ajánlattal kecsegtetett: nyissunk egy közös blogot! Én persze rögtön kaptam az ötletre, mint nyúl a répára. Szóval, elfogadtam. Azóta nem is bántam meg, véleményem szerint tök buli lesz, ha szabad így fogalmaznom és ha szabad ilyen diplomata kifejezéseket használnom. És ha amúgy is szabad rabolnom az időtöket az üres locsogásommal. Mindegy. :) Tehát, a közös blogunk már él és virul, csak még rejtve van, de ez érthető, hisz még csinosítgatjuk kicsit. Ha végeztünk, első dolgom lesz kirakni a linket.
Harmadik napirendi pontunk, egy újabb blog. Ez már egy teljes egészében saját lesz, és valami egészen más, amit már régóta ki akartam próbálni. Amolyan véleménykifejtős tervet dédelgetek, de részletek majd később. ;)
És végül, de nem utolsó sorban, köszönetnyilvánítás. Kulcsszavakban annyi, hogy 6 feliratkozó, sok biztatás és virtuális támogatás. A 6 rendszeres olvasó igen váratlan volt számomra, de nagyon örülök. Emlékszem, pár héttel ezelőtt még csak egy zöldfülű kis senki voltam nulla olvasóval, és a csodára vártam... No comment és nem röhögni! :) Most, hogy végleg befejeztem a hatodik osztályt, több ész szorult belém. A sok biztatás leginkább Mircsitől, Nadiától, Wicukától (aki ugyan nem feliratkozott olvasója a blognak, mert a telefonról való netezés ebben akadályozza, de mindig olvassa a részeket) és Rikkitől. Rikki sem zúdít rám kommentáradatot, mert őt a valóságban is ismerem, de olvas és ez nekem elég. Félreértés ne essék, azért a megejegyzések is jól jönnek! ;)
Akkor hát, ez volna az én 4 pontos hirdetnivalóm. Remélem tetszett, amennyire egy hirdetmény tetszhet! További szép napot!
Stella *-*

2013. június 14., péntek

Írói hirdetnivaló 3.

Kedves Olvasóim!

Szomorú hírt kell, hogy közöljek veletek... :( Kritikát kértem a Critics for you blogtól, és most megnéztem. Sajnos jó nem tudtak írni a blogról, ami engem eléggé letaglózott. Nem igazán tartottam magam eddig sem jó bloggernek, de azt hittem, ez a blog most egészen jól megy. Mondanám, hogy igyekszem megfogadni a tanácsaikat, de szerintem nem érdemes. Ahhoz, hogy ebből a katyvaszból egy elfogadható blog legyen, előrről kellene az egészet kezdenem. Ugyanis a történet tiszta sablon, sok a helyesírási hibám, kinézet eleve borzalmas, a fejléc... nekem tetszik az egyszerűsége, de nem mindenkinek. Én részben tényleg egyetértek a kritikával, biztos jogos, de nagyon rosszul esett. Legalább valami aprócska jó dolgot írhattak volna, mondjuk hogy a betűtípus egész jól megállja a helyét. Mindegy, nem szaporatom a szót, rátérek a lényegre: tanácstalan vagyok a blog folytatását illetően. És tőletek várom a segítséget. Érdemes lenne folytatnom ezt az egészet vagy inkább hagyjam a francba? Most nem egy "igen"-t vagy egy "nem"-et várnék, hanem pár mondatot arról, hogy miért folytassam, vagy miért ne. Kérlek titeket, írjatok valami vélemény-szerűséget a blogomról. Jöhet hideg-meleg, a lényeg, hogy segítsetek eldönteni a blog sorsát. Természetesen ha befejezem a blogot, a bloggerkedést nem, csak mondjuk nem egy történetes bloggal rukkolnék elő a folytatásban, hanem valami egészen mással. Az talán sikeresebb lesz. Tényleg, nagyon imádlak titeket, amiért minden résznél bíztattok, hogy csak így tovább, de lehet, hogy ezzel együtt se érdemes írnom. És hiába mondja nekem valaki, hogy saját örömömre írjak, ha nem tudom, mire vinni. Jó lenne, ha minél többen írnátok nekem véleményt (jót, rosszat), hogy könnyebb legyen a döntés.
Csak még közölni szeretném, hogy én nem a Critics for you ellen lázadok, vagy ilyesmi, hanem komolyan veszem a kritikájukat, ugyanis biztos jogos. Ezért kérek mindenkit, aki legalább átfutotta ezt a bejegyzést, írjon pár szót, hogy mit gondolsz rólam, az írásaimról.

Előre köszönöm, drága olvasóim!
Stella *-*

2013. június 7., péntek

8. fejezet

Tudom, iszonyú sokat késtem, de sajnos az év végi hajtás engem is érintett. Természetesen emiatt nem csak összecsaptam egy elfogadható részt, hanem igyekeztem minél jobbra törekedni! Nos, remélem sikerült, jó olvasást hozzá!


Január 17. csütörtök
A reggeli hidegben farkasszemet néztem anyámmal. Nem, nem azért, mert olyan szórakoztató volt egymás szemébe bámulni azt várva, hogy melyikünk fog előbb pislogni, hanem… hát, anya új házastársa miatt. Anya semmit sem hajlandó elmondani, mondván, majd „délután megtudom”. Vagyis, hogy ki lesz a nevelőapám.
-         Sajnálom, kicsim, de a meglepetés az meglepetés! – mondta anya sejtelmesen.
-         Legalább annyit árulj el, hogy hívják! – toporzékoltam.
-         Még mit nem! Akkor biztos rögtön rákeresnél Facebookon.
Nos, ez így volt igaz. Természetesen titkos szándékom volt az, hogy miután anya kikotyogja a nevét, nos… irány a Facebook! De anya átlátott a szitán, mint mindig. Nem tudtam mást tenni, mint felmenni a szobámba és készülődni a suliba. A szekrényemen lévő nagy tükörben szemügyre vettem magam, miután felöltöztem. Farmernadrág és egy tunika. Szőke hajamat kontyba kötöttem, majd egy hajpánttal megtoldottam. Lesiettem a konyhába.
-         Nagyon csini vagy! – csapta össze a tenyerét anya.
-         Köszi – húztam a cipőmet.
Felkaptam a táskámat, majd kiléptem az ajtón. A hideg levegő azonnal megcsapott, ezért feljebb húztam a kabátom cipzárját. Vacogva jutottam el a suliig, ahova Bella is épp most ért oda. Nem nagyon kereste a társaságom, inkább sietve belépett az aulába. Követtem a példáját, de azért igyekeztem lemaradozni. Nyílt titok, hogy én se tartom most a legjobb barátnőmnek. Az aulában belebotlottam Harry-be, aki látszólag nagyon nyúzott volt.
-         Mi baj? – kérdeztem.
-         Semmi… - legyintett Harry, azzal beelőzvén engem szaladt is föl az osztályterembe.
Szuper. Újabb ember, aki totál semmibe vesz. Már egész hosszú a listám… Más dolgom nem lévén felmentem az osztályterembe. Fent épp le akartam ülni Bella mellé, amikor Amy megállított.
-         Csak ne olyan sebesen! – állta el az utam.
-         Elnézést, de ez az én helyem! – igyekeztem félretolni Amyt.
-         Mostantól már nem – vihogott gonoszul Amy. – Bella ugyanis már nem kíváncsi rád. Ő már az én barátnőm, nem a tied.
-         De… - kezdtem volna.
-         Szóval, szeretnéd még ezt a helyet? – kérdezte Amy.
Az igazat megvallva, nem, nem akartam már Bella mellett ülni. Már tényleg nem tekintünk egymásra barátként, inkább csak afféle „megtűrjük egymást” viszonyunk van. Így hát fogtam magam és helyet adván Amynek, kerestem egy másik padot. Ez tulajdonképpen érdekes volt: szétnéztem a teremben. Amy eddig Tyra mellett foglalt helyet, így aztán levágtam magam az ő „volt-helyére”. Tyra eleinte furcsán méregetett, majd kislányosan vigyorogni kezdett.
-         Felváltottad Amyt? – érdeklődött röhögve.
-         Úgy tűnik – tártam szét a karom.
-         Ez esetben, üdvözlünk köreinkben – karolt át.
Végignéztem Tyrán, Camillán, Sophie-n és Nathalie-n. Hát, ha van egy társaság, akikhez nem szívesen tartoznék, akkor azok ők. De mondjuk jobb, mint a semmi. Közben lopva Harry felé pillantottam. Rossz kedve felhőtlenül tombolt tovább, ami engem továbbra is bőszen izgatott. Mi lehet vele? Csak lehajtott fejjel fekszik a padon és bámul a semmibe. Nem lehet fáradt, mert éber, láthatólag ki van aludva. Egyszerűen nem bírtam tovább. Odamentem.
-         Harry – kezdtem. – Tudom, nem vagyunk túl közeli barátok, hogy ilyesmiket megvitassunk, de kérlek szépen beszéljük meg, mi bánt. Az aulában is nyomott voltál, most is, és én teljesen tanácstalan vagyok.
-         Catherine? – kérdezett vissza.
-         Igen?
-         Most őszintén, téged mióta érdekelnek az én gondjaim?
-         Nem az, hogy érdekelnek, csak… vagyis, érdekelnek, ne érts félre, csupán azt látom, hogy valamiért rám vagy mérges. Az aulában is gorombán válaszoltál, ezért arra a következtetésre jutottam, hogy… talán megbántottalak.
-         Hmm. Nem állsz messze az igazságtól – morogta Harry.
-         Akkor mire vársz? Ha dühös vagy rám, mert valamit csináltam, akkor itt van az alkalom, hogy megbeszéljük.
-         Te ezt nem érted, Catherine. Hidd el, elmondanám neked, ha tudnám…
-         Ne kéresd magad, Harry! Mondd már el, mi bajod velem!
Harry nagyot sóhajtott. Felcsillant bennem a reménysugár, hogy most kitálal nekem, de akkor becsöngettek. Dühösen visszacsörtettem a helyemre és előpakoltam az első órára. Sajnos a hátralevő negyvenöt percet a gondolataim összeszedésével töltöttem, ezért szellemileg ott se voltam a tanórán. Kicsöngetéskor rohantam Harry padjához.
-         Mi van már megint? – kérdezte.
-         Harry, ne játszd ezt velem! Ha hibáztam valamiben, mondd el! És nem mondhatod azt, hogy nem tartozik rám. Igenis, leginkább rám tartozik – ordítottam dühösen.
Annyira felpörögtem, hogy már-már a sírás határát feszegettem, amikor Harry megragadta a karom és kivonszolt a teremből.
-         Hát jó – kezdte. – Elmondok mindent. De figyelmeztetlek, nem fogsz neki örülni.
-         Ó… Hallottam én már sok olyat, aminek nem örültem… - legyintettem a nevelőapás sztorira utalva.
-         De ez most más, Catherine. – Harry megfogta a vállam, majd gyengéden rázni kezdett. – Nem, egyszerűen most nem megy. Nem tudom elmondani.
Dühösen megigazgattam zilált fürtjeimet. Ha nem, hát nem.
-         Úgyis ki fogom belőled szedni, Harry – vágtam oda. – Előlem nem menekülsz.
-         Ettől félek én is… - próbált viccelődni.
-         Nem vagy humoros, csak hogy tudd.
-         Sosem állítottam, hogy az vagyok.
Olyannyira elegem lett Harry-ből, hogy kedvem lett volna neki vágni az kezében lévő iphone-ját. Szerencsére tudtam uralkodni magamon, ami nem volt valami könnyű. Lassan kezdtem beletörődni, hogy Harry semmit sem fog mondani. A fejem felforrt a dühtől, azt hittem, mindjárt felrobbanok. Bella sietett segítségemre.
-         Catherine, szerintem ma már túl sok volt a feszültségből. Mi lenne, ha szépen a helyedre mennél és elfelejtenéd ezt az egészet? – ajánlotta fel felettébb nyájasan.
Amikor az imént azt említettem, hogy Bella a segítségemre sietett, rosszul fogalmaztam. Ez nem igazán segítés volt, inkább gúnyolás. Mégis megfogadtam tanácsát, és eltávoztam Harry helyéről. A nap hátralevő részét valahogy túléltem, aztán húztam haza. A kijáratnál szó szerint beleütköztem Jake-be.
-         Bocsi – nézett mélyen a szemembe. Majdhogynem elolvadtam kék szemeitől, el is felejtettem válaszolni. – Mi az?
-         Semmi – ráztam meg a fejem, majd e cikis helyzet miatt inkább siettem kifelé.
-         Akkor jó – mosolygott hitetlenül. – Merre mész?
Olyan meglepett kifejezés ült ki arcomra, hogy szinte odafagyott.
-         Arra – mutattam balra. – Te?
-         A másik irányba – legyintett.
Próbáltam úgy tenni, mintha nem taglózna le totálisan az, hogy utaink már most különválnak.
-         Egyébként hol laksz? – tette fel ezt a váratlan kérdést.
-         Az utca végén – feleltem. – De most már sietnem kell, mert vendégeket fogunk fogadni. Szia!
-         Én meg vendégségbe megyek – nevetett Jake. – Na szia!
Kicsit elképedtem ezen a váratlan és különös egybeesésen, de mindegy is. A lényeg, hogy új nevelőapámat nemsokára megláthatom, s ez izgalommal töltött el. Hazafelé bedugtam fülhallgatóm a fülembe, és utamat zenehallgatással egészítettem ki. Otthon aztán egy „új” anya várt rám az ajtóban. Nem, ténylegesen nem lett új anyám, csak a régi kicsit (inkább nagyon) kicsípte magát.
-         Szia anya! – köszöntem felvont szemöldökkel. – Jól nézel ki!
-         Köszönöm, kicsim – vágta rá anya vigyorgó képpel.
Na jó, akkor részletezném édesanyám kinézetét: szőke haját kis kontyocskába fogta, amitől arca jól ki volt emelve, ezzel együtt jól látszódott finoman kisminkelt szeme, szája és mindene. A ruhája… nos, a ruhája kicsit érdekesre sikeredett. Anya mindig is karcsú teremtés volt, amit a rajta levő piros testhez simuló miniruha igen kihangsúlyozott. Úgy éreztem, anya rögtön letagadhatna tíz évet, senki nem gyanakodna. Amint beléptem a konyhába, anya specialitásának, a mézes zserbónak illata csapta meg az orrom.
-         Te aztán készülsz… - jegyeztem meg.
-         Így van. Joe bármelyik pillanatban megérkezhet.
Á. Szóval Joe.
-         És hozza magával a fiát is – tette hozzá anya.
Nagyszerű. Amíg anya és ez a bizonyos Joe enyelegnek, nekem egy kisfiút kell majd lefoglalnom, akinek bizonyára a játékautózáson kívül nem lesz semmihez sem kedve. Úgy döntöttem, hogy felmegyek a szobámba, ám két lépés után megtorpantam. Ugyanis csengettek.
-         Catherine! – hívott anya. – Gyere, üdvözöld a vendégeket!
Az ajtóhoz tartó út alatt felkészítettem magamat a legrosszabbra, bár mindezt feleslegesen tettem. Az ajtó kinyílt, s én odapillantottam.
-         Ááááááááááááááááááááááááá! – sikítottam egy hatalmasat.
Anyukám szégyenkezve pironkodott vendégeink előtt, ugyanis a lánya „kicsit elragadtatta magát”. Nem állt messze az igazságtól: a küszöbön Joe… és maga Jake Ryan állt! Komolyan, ez most olyan volt, mintha egy szupersztárt konferáltam volna fel, de ezt nem lehetett volna máshogy. Egy percig a sokk kerülgetett. Anyát hasonlóképpen.
-         Kislányom, ez a fiú… az osztálytársad? – kérdezte finoman.
Némán bólintottam. Jake holtsápadt arccal toporgott a küszöbön, mialatt én rendezgetni próbáltam az éppen kitörni készülő szívrohamomat.
-         Gyertek beljebb! – invitálta anya Joe-t és Jake-et a konyhába.
És én még azt hittem, hogy egy kisfiúval kell majd versenyautóznom! Ez a szituáció sokkal rosszabb annál, ez egyenesen katasztrófális! Hogy történhetett ez meg?

***éjfél körül***
Az délutánom borzasztóan telt. Egész végig jópofiznom kellett Joe-nak, meg mesélnem mindenféléről, amit Jake néha egy elfojtott nevetéssel reagált le. Szóval, kikészültem. Ha anyáék összejönnek, akkor Jake… mi lesz vele és velem? Én szeretem őt, de ez így furcsa. Mármint, ha Joe és anya összeházasodnak (jajj, erre gondolni sem merek), akkor helytelen volna bármifajta kapcsolatot kialakítanom Jake-kel? Ha így volna, kiugranék az ablakon. A dolgok kezdenek összekuszálódni, s olyan csomót létrehozni, amit nehéz lesz kibogozni.

Ha elolvastátok, kérném szépen a kommenteket! :)

5. díjam (!!!)

Kedves Olvasóim!

Hát, kezdjük ott, hogy nagyon szépen köszönöm Nadia Elson-nak, akinek már köszönhetek pár díjat, ugyanis nagyon aktív, s ez számomra nagyon jól esik! Hú, ez most egy jó összetett mondat volt, de sebaj. :D
Szóval, hálás vagyok a díjért, és a sok támogatásért!


Szabályok:
1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat.
2. Felsorolunk négy bloggert, akinél 200-nál kevesebb a feliratkozott rendszeres olvasók száma.
3. Egy-egy kommentet hagyunk a kiválasztott négy blog díjazásáról.

Akiknek küldöm:
És most már nem maradt más hátra, csak hozni Catherine újabb naplóbejegyzését! :D

2013. május 22., szerda

4. díjam :D

Kedves Olvasóim!

Mostanában csak úgy repkednek a díjak a levegőben! :D Immáron Sophia Midnight-nak köszönhetem az új díjam! Hálás vagyok neki!


Szabályok:
1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat.
2. Felsorolunk négy bloggert, akinél 200-nál kevesebb a feliratkozott rendszeres olvasók száma.
3. Egy-egy kommentet hagyunk a kiválasztott négy blog díjazásáról.

Akiknek küldöm:
(Bocsi, de most csak egy embernek küldöm, ugyanis kifogytam a jelöltekből.)

2013. május 15., szerda

3. díjam

Kedves Olvasók!

Nos, szeretnék köszönetet mondani egy drága olvasómnak, Nadia Elson-nak, hogy ismét megajándékozott egy díjjal! Emlékszem, múlt héten még nagy kétségekkel a fejemben pötyögtem a gépembe a történetem, ugyanis csak egy olvasóm volt, s azt gondoltam, ezt annak köszönhetem, hogy nem tudok írni... Persze ma már felindultam és újult erővel blogolok, mert most már egyre több jó visszajelzést kapok! Szóval még egyszer nagyon, de nagyon hálásan köszönöm a díjat!!!!!



Szabályok:
1. Írj magadról 11 dolgot!
2. Válaszolj 11 kérdésre!
3. Írj 11 kérdést!
4. Küldd tovább 11 embernek!

11 dolog rólam:
1. El sem hiszem, hogy ez már a 3. díjam.
2. Szeretem a benzinszagot... :)
3. Allergiás vagyok a pollenekre.
4. Még sosem láttam 18+-os filmet.
5. Szeretnék egy lovat.
6. Szeretem a magazinokat.
7. Nem szoktam tévét nézni.
8. Gépezni viszont órákig tudok.
9. Imádom a farmer cuccokat.
10. Számomra teljesen fölösleges napszemüveget hordani.
11. Van Facebookom, de nem tudnám negyed óránál többet használni egy nap.

Válaszaim:
1. Szeretsz énekelni? Ha igen miért ha nem akkor miért nem?
V.: Nem annyira, egyrészt, mert nem jó a hangom, másrészt nem lelem örömömet benne.
2. Szerinted milyen a személyiséged?
V.: Hát... meglehetősen fura.
3. Sok barátod/barátnőd van?
V.: Viszonylag.
4. Gondolkoztál, hogy kezdesz egy új blogot?
V.: Igen, de rájöttem, hogy az úgy elég nehéz lenne. Egyszerre elég egy blogra koncentrálni.
5. Általában mennyit agyalsz a történeted folytatásán?
V.: Nem sokat. Amikor írok, csak úgy jön az ihlet.
6. Sok a rendszeres olvasód?
V.: Nem igazán, de nem panaszkodok, mert biztatás azért jön.
7. Sokat szoktál tanulni a sulira? Ha igen miért ha nem akkor miért nem? :)
V.: Egyáltalán nem viszem túlzásba a tanulást, ugyanis én azon szerencsés emberek közé tartozom, akik minimális erőbedobással is jó jegyet szereznek. Persze azért rendesen felkészülök minden dolgozatra.
8. Milyen az osztályközösségetek a suliban?
V.: Nagyon jó. Az ofőnk nagyon igyekszik minket összekovácsolni, ami sikerült is neki.
9. Van kedvenc blogod/vannak kedvenc blogjaid?
V.: Vannak.
10. Van olyan blog amit rendszeresen olvasol?
V.: Persze. :)
11. Mi a legnagyobb álmod?
V.: Az, hogy világszerte elismert írónő lehessek.

11 kérdés:
1. Szeretsz suliba járni?
2. Vannak már terveid a jövőre nézve?
3. Szeretnél repülni?
4. Milyen filmeket szeretsz?
5. Van valamilyen állatod? Ha van, milyen?
6. Melyik a kedvenc fagyid?
7. Kaptál már valamilyen rossz visszajelzést a blogoddal kapcsolatban?
8. Milyen helyeken voltál már nyaralni?
9. Milyen gyakran mész fel netre?
10. Humán vagy inkább reál beállítottságúnak érzed magad?
11. Mi a keresztneved?

Akiknek küldöm:
1. V. xx - Shadow
2. domii. † - Only one camp... or not?
3. L.T.P.~ - Alone
4. Love. - The vampire and the hunter
5. Dream - You are my new life
(Tudom, ez nem 11 ember, de csak ennyit tudtam)

A díjat köszönöm még egyszer nagyoon!!!! :)

2013. május 14., kedd

7. fejezet

Itt a 7. fejezet! Vészesen közeledünk a 10.-hez (na jó, nem annyira), ami engem kifejezetten nagy boldogsággal tölt el! Pláne, hogy immáron 4 feliratkozót tudhatok magaménak, nekik nagyon köszönöm a sok biztatást! Hihetetlen, hogy egy hétvége leforgása alatt egyszeriben beindult a blogom, és számos olvasóm van! Nagyon köszönöm!


Január 16. szerda
Hihetetlen, de kipihenten ébredtem! A tegnap után ugyanis igyekeztem korán lefeküdni, hogy egy jót aludjak. Nos, hála a jó égnek, ez sikerült is. A jól induló reggel után vidáman kaptam fel egy farmert, meg egy kötött pulcsit. Aztán mindjárt lehervadt a mosoly az arcomról. Tudtam, hogy a suliban én egy senki leszek. Olyan jól megvolt ez az osztály nélkülem, erre jöttem és mindent felborítottam! Kinéztem az ablakon. Természetesen esett a hó. Egy kövér, ormótlan könnycsepp csordult végig az arcomon. Hova a vidámságom? Letöröltem a könnyeket, amik időközben kíméletlenül folydogáltak a szememből, és lesiettem reggelizni.
-         Mi baj? – kérdezte anya, aki már lent volt.
Annyira idegesítő kérdés ez: mi baj? Anya sajnos mindig ezzel jön, ha esetleg nem virulok a boldogságtól. Vagyis mindig.
-         Semmi, csak… annyira elegem van! – fakadtam ki.
-         Tudom, kamaszkorban gyakori a hirtelen történő kedélyállapot változás – simogatott anya.
-         De ez nem hirtelen történő kedélyállapot változás! Nekem valós, igazi problémám van! – dühöngtem.
-         És hajlandó vagy elmondani, mi bánt?
Sóhajtottam. Nem. Nem voltam hajlandó. A legkevésbé most azt akartam, hogy kiöntsem a lelkemet. Megráztam a fejem, felkaptam egy almát, azzal komótosan visszasétáltam az emeletre. Elrágcsáltam a gyümölcsöt. Lassan nyeltem, mintha minden egyes falat valódi kihívás volna, pedig csak egy ártatlan alma volt az áldozatom. A hajammal nem akartam különösebben kezdeni semmit, így csak felkötöttem lófarokba. Mikor felkentem még magamra egy leheletnyi sminket, végre elindulhattam. Utam magányosan telt, de hát mit is vártam? Egy nagy adag semmit. Azzal játszogattam, hogy a téli hidegben hatalmas felhőket fújtam a leheletemből. Értelmes játék volt. Csakúgy, mint én. Pff. Viszonylag hamar beértem a suliba, aminek következtében még hiányoztak páran. Elkerekedett szemmel figyeltem, ahogy Bella bemasírozik a terembe. Szokatlanul jól nézett ki. Telenyomta magát sminkkel, ráadásul a haja is tökéletesen be lett lőve. Nos, néhány emberből ezt hozza ki a szerelem.
-         Szia Catherine – köszönt hetykén.
-         Szia… - viszonoztam furán.
Bella gyorsan ledobta a táskáját, majd egyenesen Amy felé vette az irányt. A két lány úgy üdvözölte egymást, mintha már ősidők óta a legjobb barátnők lettek volna. Hát, ez a nap elég magányosan kezdődött. Aztán belépett Jake. Intett egyet a srácoknak és a telefonját nyomkodva leült a padjába. Kicsit elidőzött rajta a tekintetem, de ez szerencsére nem tűnt fel senkinek. A becsöngőig úgy döntöttem, bedugom a fülembe a fülhallgatóm és csendesen elfoglalom magam. Azaz zenét hallgattam. Teljesen kizártam a külvilágot, ami ez esetben az ordibáló osztálytársaimat jelentette. Hiába bömböltettem Ke$hát, a fiúk gyerekes bohóckodása még így is nagy zajt keltett. De mindegy, nem zavart különösebben. Elgondolkodtam azon, hogy Bella mennyire megváltozott, olyannyira, hogy a kedvessége egyszeriben elillant és egy köszönéssel el is intézte a kommunikációt kettőnk között. Pedig olyan jó barátnők voltunk, úgy örültem, hogy végre van egy igaz barátom, de… nincs. Eleinte kedveltem Amyt is, bár igazság szerint mindig is gyanús volt. A többi lányt már meg sem említem, ugyanis se Camillát, se Sophie-t, se Nathalie-t és se Tyrát nem tudnám elképzelné amolyan barátként. És itt ki is fogytam. Sajnos a 9/a osztályban sem hemzsegnek a barátságos teremtések, ezért meg se próbálok abból a közösségből bárkivel is szóba elegyedni. Nemrég járok csak ide, de már tudok egy reális képet alkotni róluk: a lányok két részre szakadnak, vannak a nyomik (többek között stréberek és éltanulók) és vannak az úgymond agyilag elmaradott buta, üres fejű libák, akiknek szerintem fogalmuk sincs, hogy néz ki a történelem tankönyvük. Hát, nem egy bizalomgerjesztő társaság. És akkor még nem is beszéltem a fiúkról… A 9/a ezen része tele van kockákkal (ezek között akadnak egész jó tanulók is) és csajozós bulipatkányokkal. Nekik kábé minden nap más barátnőjük van. De nem úgy, mint Jake-nek! Nála rosszabbak. Merengésemnek a csengő vetett véget. Unottan pakoltam elő a földrajz órára, amelyet Mrs. Morgan tartott. Nem volt túl szórakoztató jelenség, úgyhogy nagyjából mindig végigaludtam a törit. Hozzáteszem, a többiek is. Nem volt ez másképp ebben a negyvenöt percben sem. Jake nyitott szemmel aludt, a lányok nagy része magazinokat lapozgatott, a fiúk pedig kulturáltan elfoglalták magukat. Csak én, Amy és Bella körmöltünk lázasan. Én azért, mert szerettem volna jól teljesíteni, Amy és Bella pedig eleve kitűnők, ezzel együtt pedig túlbuzgók is voltak. „Nem szeretnék versengeni veled”, küldtem egy papír cetlit Bellának. Ő összeráncolt szemöldökkel futotta végig a firkám, majd egyszerűen félretette. Jó, sejtettem, hogy Bella nem fog elkezdeni levelezni velem, mert ő ugyebár figyelni akar, de azért megtisztelhetett volna egy rövid válasszal. Na, mindegy. A tanárnő fáradhatatlanul diktált, észre sem véve, hogy a fél, pontosabban háromnegyed része az osztálynak, ki sem nyitotta a füzetét. Egyébként a stréber Zeke és Liam azért nem írtak, mert ők csakis a könyvből tanulnak. Én természetesen csak írtam és írtam. De végül is kicsengettek.
-         Mi okból kifolyólag írtál nekem az óra kellős közepén? – szegezte nekem a kérdést Bella.
-         Leírtam. Azért – válaszoltam kurtán.
-         Na, és miért versenyeznénk? Miért lennénk vetélytársak?
-         Hát Jake miatt!
-         Ja, hogy az… Azon nincs nagyon semmi versengeni való.
-         Hát persze. Jake már téged választott.
Bella megforgatta kék szemét és tovább állt. Hát, már ő sem akar rám vesztegetni egy percet sem. Harry felvont szemöldökkel nézett rám. Nem nagyon értettem, mi a baja.
-         Catherine, te és Bella… - kezdte összezavartan.
-         Igen? – kérdeztem vissza.
-         Szerelmesek vagytok Jake-be? – nevette el magát hitetlenül.
Leesett az állam. Mégis honnan tudta meg Harry? Ó. Szóval hallotta az iménti beszélgetésünket Bellával… Szuper.
-         Honnan veszed? – próbáltam úgy tenni, mintha semmiről sem tudnék.
-         Az előbb mondtad, Catherine. Ne nézz hülyének! – közölte Harry, amolyan „tudom, ám” nézéssel.
-         Jó, figyelj, ha Bella megtudja, hogy… valahonnan hozzájutottál ehhez az infóhoz, kinyír engem, szóval nagyon szépen megkérlek, tartsd magadban! – utasítottam kérlelő tekintettel.
-         Persze, nem mondom el senkinek. Bízz bennem!
Hittem Harrynek. Nagyon nem tudtam mást tenni, de nem aggódtam. Harry tényleg megbízható srác.
-         Köszi – pillantottam rá hálásan. – Jövök neked!
-         Ugyan… - legyintett Harry.
Mosolyogva készültem elő a következő órához, de belül nagyon úgy éreztem, Harryvel valami gond van. Szegény, kissé gondterheltnek tűnt.
-         Mi baj, Harry? – érdeklődtem.
-         Á, semmiség.
-         Nem, nem az. Velem nyugodtan megbeszélheted.
-         Tudom, de… nem értenéd meg.
-         De hátha tudok segíteni.
-         Te? Nem hinném.
-         Na jó, ez erős volt. Nem mellesleg, elég megalázó is.
-         Bocsi, tényleg.
-         Semmi baj. Szóval, mi nyomja a lelked?
-         Mondom, nem fontos.
Azzal kisietett a teremből. Összeráncolt szemöldökkel követtem a szememmel. Odaléptem Jake-hez.
-         Te tudod, mi van vele? – kérdeztem tőle.
-         Fogalmam sincs. – rántotta meg a vállát. Ja, hogy így állunk. Harry még a legjobb haverjának se volt hajlandó elmondani. Mindegy.
Úgy döntöttem, nem az én dolgom Harry ügye, ezért a helyemre siettem. Csakhogy a bennem lakozó és feltörekvő kíváncsiság mindig győzelmet arat. Gyorsan eltereltem a figyelmemet.
-         Tanultál irodalomra? – kérdeztem az épp most érkező Bellától.
-         Minek nézel te engem? Naná, hogy tanultam – vágta le magát mellém.
Ó, hát igaz.
-         Az jó, mert én is – jelentettem be.
Bella végigmért majd egy furcsa grimasz kíséretében megrázta a fejét. Közben végre becsöngettek. A nap hátra levő részében mindent megtettem azon ügy érdekében, hogy senki ne vegyen észre. Már a Bellával és a Harryvel folytatott beszélgetés is elég cikin alakult. Délután egymagamban indultam útnak. Hazaérve anyát rögtön otthon találtam.
-         Szia, drágám – köszöntött, majd szorosan megölelt.
-         Szia – köszöntem meglehetősen furcsán, ugyanis anya is úgy viselkedett velem, mint aki valami nagy bűnt követett el és most azt akarja helyrehozni.
-         Gyere, ülj le! Sütöttem csokitortát.
Itt viszont megálltam. Várjunk csak, mikor is van a szülinapom? Nyáron… Nem ma. Anyának ősszel. Őszintén szólva teljesen tanácstalanul toporogtam a konyhában.
-         Mi okból kifolyólag készítettél te tortát? – érdeklődtem.
-         Hát, csak úgy.
Leültem az asztalhoz. Anya már megterített kettőnknek. Még mindig nem állt össze teljesen a fejemben, mi is a funkciója ma a tortának, de… nekem aztán mindegy volt. Anya vágott nekem egy szeletet, majd magának is.
-         Catherine, mondanom kell valamit – szólalt meg.
-         Sokkolni fog? – kérdeztem óvatosan.
-         Fogjuk rá…
És akkor rájöttem. Anya valami rossz hírt szeretne közölni velem, s ezért sütött kárpótlásul tortát.
-         Ki vele! – sóhajtottam.
-         Tudod, már rengeteget gondolkoztam azon, hogy tulajdonképpen szingli vagyok és így a legjobbnak láttam… férjhez menni! – tette le a villát.
A falat akadozva csúszott le a torkomon. Nem, nem sokkolt a hír. Egyáltalán nem. Inkább csak rádöbbentett arra, hogy egy új családtag fenekestül megváltoztatja az életünket. Anyáét és az enyémet is egyaránt.

Jó lenne, legalább pár (kb. 2) kommentet látni, hogy meggyőződjem róla, az olvasóimnak tényleg tetszik, amit csinálok... úgyhogy csak pötyögjetek! :)

2013. május 13., hétfő

2. díjam *-*

Sziasztok!

Magam sem hiszem el, de ismét egy díjjal érkeztem (!!!!), amit egy kedves bloggernek, név szerint Nadia Elson-nak köszönhetek! Az ő blogja se semmi, szóval kölcsönösen szeretjük egymás történetét. :)



A díj szabályai:
1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat ( alap :D )
2. Felsorolunk négy bloggert akinél 200-nál kevesebb a feliratkozott rendszeres olvasók száma.
3. Egy-egy kommentet hagyunk a kiválasztott négy blog díjazásáról.
Akiknek én tovább küldöm:

Még egyszer köszönöm ezt a kitüntetést, további jó blogolást mindenkinek!

2013. május 12., vasárnap

Díjam *-*

Kedves Olvasók!

Most nem egy újabb fejezettel, hanem díjjal (!!!) érkeztem. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer én is büszkélkedhetek egy ilyen megtisztelő címmel! A díjat nagyon szépen köszönöm M. Mircsi-nek, aki egy nagyon hűséges és lelkes olvasóm!



Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról!
A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni kell!
11 kérdést kell feltenni a jelöltnek!
11 embert kell jelölni és linkelni (visszaadni/jelölni nem lehet)!

11 dolog rólam:
1. Imádom azokat a filmeket, amiken lehet sírni.
2. Szabadidőmben imádok zenét hallgatni. <3
3. Csak a haverok miatt szeretem a sulit...
4. Az osztálynévsorban én vagyok az első (mint az előző sulimban is). :/
5. Igazság szerint nagyon szeretem a One Direction-t.
6. Sosem írnék fanfiction blogot.
7. Ki nem állhatom a rajz és a töri órát.
8. Szinte mindig valami baromságot álmodok... XD
9. A történetek írása mellett verseket is szoktam alkotni.
10. Vallásos vagyok.
11. Nagy rajongója vagyok A Szent Johanna Giminek. <3

Kérdések:
1. Mi a kedvenc színed?
V.: Jobb napokon rózsaszín, rosszabbokon fekete...
2. Mi a kedvenc filmed?
V.: Rocksuli, Az utolsó dal, Twilight.
3. Miért kezdtél el írni?
V.: Mert ez a szenvedélyem.
4. Mi adta az ihletet a történetedhez?
V.: Konkrétan A Szent Johanna Gimi című könyv.
5. Ki hasonlít hozzád a legjobban a történetedből?
V.: Catherine leginkább.
6. Ha bárhova elmehetnél, hova mennél?
V.: Hmm... New York.
7. Kedvenc blogod?
V.: Emlékek nyomában, Soar your fantasy.
8. Melyik blogokat olvasod?
V.: Az előbb felsoroltakat.
9. Hanyadik díjad ez?
V.: Hát, még csak az első.
10. Mi a véleményed a fiú-lány barátságról? Szerinted létezik?
V.: Természetesen létezik. Ritka, de szerintem megoldható.
11. Voltál már viszonzatlanul szerelmes?
V.: Ó, persze... :(
 
Kérdéseim:
1. Van alvós állatod?
2. Van legjobb barátnőd?
3. Vezetsz naplót?
4. Várod már a nyarat?
5. Mi a kedvenc könyved?
6. Mi szeretnél lenni felnőtt korodban?
7. Szereted a rajzfilmeket?
8. Ki a kedvenc énekesed/énekesnőd?
9. Mióta írod a blogod?
10. Milyen nyelve(ke)t tanulsz?
11. Melyik a kedvenc lányneved?
 
Akiknek küldöm:
 
További szép napot mindenkinek és köszönöm a díjat még egyszer!^^

2013. május 3., péntek

6. fejezet

Sziasztok! Ismét új fejezettel jelentkezem, habár ez a rész enyhén depressziós hagulatban íródott. Szerintem nem lett annyira jó, de azért váratlan fordulat van benne! Jó olvasást!


Január 15. kedd
Na, erre egyszerűen nem tudok mit mondani… Kik is az igazi barátok? Azt hiszem, akik mindig kiállnak a másik fél mellett! Ez mind rendben van, de mi lesz akkor Bellával? Semmi, ugyanis Bella nem igazi barát. Ó, bocsánat, megint előreszaladtam!
Ma reggel is, mint ahogy hétfőn is, direkt fél órával előbbre állítottam az ébresztőórámat. Na, legalább tanultam a késős kis incidensből! Szóval, valóban felkeltem időben, volt is időm tollászkodni a fürdőszobában, kiválasztani a legtökéletesebb ruha összeállítást, stb. Apropó, ruhák. Mióta ebbe az új suliba járok, gyakrabban pillantok a tükörbe reggel, majdhogynem százszor meggondolom, mit veszek föl és a hajamat sokkal többször mosom meg a kelleténél. Igen sokat tépelődtem ezen, hogy vajon miért változtam meg ennyire, aztán rájöttem. Sajnos sokáig még magamnak sem mertem bevallani, de ez az igazság: szerelemes vagyok. És hogy kibe? Természetesen egy olyan fiúba, akit néhanapján a pokolba kívántam volna, valamikor pedig… nem is tudom… azt kívántam, bárcsak itt lenne. Mióta Őt megismertem, gyakrabban dugom be a fülhallgatómat a fülembe, hogy meghallgassak egy-egy szerelmes számot. Basszus, hogy szerethettem bele Jake-be?! Azt hiszem, megőrültem. De szeretem Őt. Nagyon.
Ma is úgy mentem suliba, hogy vártam azt a pillanatot, mikor meglátom őt. Kicsit olyan, mint a filmekben. A hősnő rápillant szerelmére, megdobban a szíve, gyomorgörcse támad és elpirul. Kábé az én helyzetem is ilyen. Gyorsan megráztam a fejem, hogy visszatérjek a való világba, ahol két perc múlva indulnom kellett. Egy nagy sóhaj közepette kötöttem be a cipőmet, majd ráérősen felkaptam a kabátom és rá a táskám. Anya aggódva nézett rám.
-         Minden rendben, Catherine?
-         Persze – bólintottam határozatlanul.
Anyán is látszott, hogy egy szavamat sem hiszi. Bárcsak itt lenne most apa! Annyira hiányzik. Tudom, sosem beszéltem még édesapámról, de nem is tartottam fontosnak kifejteni a helyzetét. Mégis, most muszáj leírnom. Apa, mikor anya terhes lett, elkapott egy súlyos betegséget. Migrénes lett. Egyfolytában fájt a feje, munka közben, otthon, bárhol. Az orvosok sok gyógyszert ajánlottak neki, amit becsületesen be is vett. Ám egyszer, mikor autóba ült egy éjszaka, ismét rátört a borzalmas fájdalom. Nem bírt odafigyelni a vezetésre, és egy kocsi szabálytalanul szemből jőve, nekirohant. Apa nem élte túl. Anya ezek után szinte szívinfarktust kapott, és igen korán szült meg engem. Ez hát a történet. Nem is ismertem őt. De mégis hiányzik.
Felkaptam a motyóimat, azzal indultam is.
-         Szia, anya – köszöntem.
Kiléptem a januári hóba és elindultam. Fáztam. Jó volna, ha Jake most itt lenne mellettem. Jó volna! De ő nem szeret… Mikor beértem a suliba, levertem a csizmámról a havat és fölsétáltam az osztályterembe. Természetesen nagy ricsaj fogadott. Mikor nem?
-         Hogyhogy nem késtél? – jegyezte meg Jake.
Tudom, hogy poénnak szánta, de most nem volt kedvem visszaszólni, mint, ahogy azt korábban tettem. Fájt a beszólása. Ridegen tovább sétáltam a helyemre. A szemem sarkából még láttam, hogy Jake és Harry hitetlenül összenéztek. Gondolom, azt várták, hogy valami szintén humorosat válaszoljak. Bella rosszkedvűen üldögélt a padjában.
-         Mi baj? – érdeklődtem.
-         Hagyj békén! – szólt gorombán.
Teljesen tanácstalanul ácsorogtam. Mi történt Bellával?
-         Bocs, de fogalmam sincs, mi bajod! – tártam szét a karom.
-         Persze… Gondold csak át! Akkor rájössz.
Még mindig nem tudtam, mi lelte Bellát. Talán megbántottam? Nem emlékszem ilyenre.
-         Jó, szólj, ha hajlandó vagy elmondani, mi okozta az ingerültséged! – mondtam, majd előpakoltam az irodalomra.
Bella csak morgott valamit. Becsöngettek. Az irodalomtanár, Mrs. Blue, belépett a terembe, mire totál csend ült az osztályra. Már korábban is megtapasztaltam, mekkora tekintélye van ennek a tanárnak. Hát, nagy.
-         Íratnék… - kezdte Mrs. Blue. - …verselemzésből.
Mindenki egy gondterhelt sóhaj kíséretében vette el a kiosztott papírlapokat. Én csak nagyokat pislogtam. Mi van? Verselemzés? Mégis melyik verset kell elemezni? Az biztos, hogy nem készültem. A tanár jó munkát kívánt, és leült a tanári asztalhoz. Az osztály nagy része őrült módjára írni kezdett, csak én, Jake és Harry bámultunk ki a fejünkből. Pedig én szoktam tanulni, csak most… hé, nem is tudtam, hogy írunk! Jake elkezdett firkantgatni valamit a lapjára, mire Harry is. Csak én üldögéltem tétlenül.
-         Van valami gond, Catherine Taylor? – kérdezte Mrs. Blue.
-         Csak annyi, hogy nem tudom, melyik verset kell elemezni – közöltem félve.
Mrs. Blue, amolyan „jellemző…” tekintettel forgatta a szemét, majd unottan elmondta a választ. Most már elkezdtem írni. Bár nem tudtam túl sok mindent, azért igyekeztem nagyon odatenni magam. Tíz perc múlva a diákok lassan kiszivárogtak a tanári asztalhoz és leadták a dolgozataikat. Direkt kivártam azt a pillanatot, amikor Jake felállt és kivitte a papírját, és ezzel párhuzamban cselekedtem én is.
-         Hogy sikerült? – kérdeztem őszinte érdeklődéssel.
-         Jól… - válaszolt bizonytalanul Jake. Látszott rajta, hogy váratlanul érte a kérdés.
Bella fejcsóválva nézett rám. Most mi van? Miután mindenki végzett, kérdőre vontam Bellát:
-         Mi bajod? Miért teszel úgy, mint aki semminek sem örül?
-         Bocs, de nem tudom, miről beszélsz – közölte szárazon.
-         Csak arról, hogy tegnap még ugyanaz a kedves, mosolygós és életvidám lány voltál, ma meg…
-         Nézd, át kell gondolnom néhány dolgot!
Utálom ezt a titokzatoskodást. Milyen néhány dolgot? Unottan forgattam a szemem. Bellának van velem valami baja. Csak nem tudom, mi.
-         Hé, megbeszélhetnénk! – fogtam meg a karját.
-         Mit? – kérdezte barátságtalanul.
-         Hogy hirtelen miért utálsz ennyire.
-         Nem utállak…
-         Mi bánt, Bella? Kérlek, oszd meg velem!
Bella nagyot sóhajtott.
-         Totál elhanyagolsz, csak nyomulsz Jake-re! – fakadt ki.
-         Mi? Nyomulok? Jake-re? Én? Te…
-         Igen, tudom. Szerelmes vagy Jake-be. Elég egyértelmű.
Annyira vörös lettem hirtelen, mint egy leégett rák.
-         És ez téged miért zavar? – kérdeztem zavartan.
-         Idegesítő a nyomulásod! Csak ennyi.
És ekkor, ebben a pillanatban leesett a tantusz, de még a papír húszas is. Megértettem mindent. Egyszeriben bűntudatom támadt. Legszívesebben megöleltem volna Bellát. Ezt is tettem. A mai nap teljesen egyértelművé tette a tényt: Bella is szereti Jake-et.
-         Sajnálom, ha tudtam volna… hogy te is szerelmes vagy Jake-be! – öleltem meg újból.
-         Mi? Honnan veszed? Dehogy! Te meghibbantál.
Azzal kiment a teremből. Én még mindig nem tudtam feldolgozni a történteket. Bella tagadja, de tudom, hogy legbelül tényleg beismeri: igenis, vetélytársak lettünk. Nagyon megsajnáltam szegényt. Kimentem hozzá. A folyosón nem volt. A vécében sem volt. Kimentem az udvarra.
-         Bella! Bella! – kiáltoztam eszeveszettül.
Egyszer csak megláttam őt az egyik padon. De nem egyedül. Mellette Jake Ryan volt és látszólag vígan elvoltak. Még nevettek is. A vér mondhatni, meghűlt az ereimben. Bella bevetette a titkos fegyverét. A kitűnő flörttechnikáját. A sírógörcs kerülgetett. Berohantam a suliba és a szemem sarkából láttam, ahogy ezt látván a barátnőm is ezt teszi. A vécében aztán nem bírtam tovább. Eltört a mécses. Hogy is hihettem azt, hogy Jake talán egy picit is bír? Nem, akkor már lépett volna. Kitárult a vécé ajtaja. Bella belépett.
-         Mi baj? – kérdezte.
-         Szerinted? Talán nem elég világos? – bőgtem.
-         Ja, hogy az… Beszélgettünk. Mi baj ezzel?
-         Az nem beszélgetés volt. Flörtöltél, Bella! Hogy bevágódj Jake-nél.
-         Tudod, amit az osztályban mondtam, az nem igaz. Igen, valóban, szeretem Jake-et. De én legalább teszek is azért, hogy ez az érzés kölcsönös legyen – vágta rá. – Egyébként is. Csak pár hete vagy tagja iskolánknak és máris minden körülötted forog! Elég volt!
Bella, aki a figyelmes, kedves, aranyos, nagylelkű jelzőkről lett híres számomra, hirtelen elkezdett kiabálni. Olyan dolgokat ordított, mint például „tönkreteszed az életemet”, vagy hogy „utállak!”. Újabb könnyáradat tódult a szemembe. Fogtam magam és a feldúlt lelkem, majd kirohantam a mellékhelyiségből. Berohantam az osztályba, mire mindenki kérdőn nézett rám. A lányok csapata (Sophie, Nathalie, Tyra, Camilla) nevetgélve összesúgtak, a fiúk pedig (Zeke, Harry, Liam, Adam, Steve) értetlenül néztek rám. Ám kihagytam két embert. Amy, Jake. Amy csak megigazgatta szőke hajzuhatagát és lesajnáló tekintettel ült le helyére, Jake viszont… nyomkodta a telefonját. Nem törődött velem. De miért is törődne? Gyorsan megtörölgettem a szemem, és a nap hátra levő részét igyekeztem láthatatlanul eltölteni. Hazafelé totál befordulva baktattam. Rájöttem, hogy nem vagyok idevaló. Mármint ebbe az osztályba. Unottan nézegettem az anyutól kapott SMS-t, miszerint kozmetikushoz ment, nem lesz otthon. Tulajdonképpen most erre vágytam. Vagyis, hogy egyedül legyek. Semmi kedvem nem volt anya idióta aggódó kérdéseire válaszolgatni. Hazaérve azonnal elkezdtem tanulni, ami nagy szám tőlem. De most (mint mindig…) a történelem könyv valahogy nem tudott lekötni. Nem bírtam tovább. Felkapcsolódtam a netre, majd onnan a Facebookra. Ott rengeteg posztot, megosztást, képeket láttam, köztük Bella pár perccel ezelőtt feltöltött „tükörben pózolok a telefonommal” fényképét, amit később be is állított profilképnek. Már egy csomóan lájkolták. Például Amy, Camilla, Sophie, Tyra, Nathalie és Harry. Bezzeg, ha én töltenék fel valamit, évek múlva is árván, komment és „tetszikelés” nélkül maradna. Anyán kívül már nincs senkim sem. Ez már biztos…

Na? Vélemény? Ha van (márpedig biztos van), írj!