2013. január 8. kedd
A hétfői nap nyugisan telt azon kívül, hogy Jake megrongálta Steve gitárját. Ha igazán belegondolok, ez a nap mégsem volt annyira szolid. Mert Steve valósággal megverte Jake-et a „gaztettéért”, úgyhogy… Ez a Jake eléggé balhés srác. Na, mindegy. A kedd viszont über-tragikus volt, egyszerűen fogalmam sincs, hogy történhetett. Na, akkor az elejéről…
Reggel szokásomhoz híven elindultam a suliba, immár egyedül. Kiléptem az ajtón, és kit látok meg? Amy-t.
- Szia! Megyünk együtt? – invitált a barátnőm.
- Te honnan tudod, merre lakom? – kérdeztem, mert ez azért elég gyanús volt.
- Hát… Az úgy volt, hogy miután tegnap olyan hamar és hirtelen elhúztad a csíkot, elhatároztam, hogy követlek, mivel furdalt a kíváncsiság! Azt hittem randira sietsz úgy! Aztán kiderült, hogy hazamentél, és én úgy döntöttem, hogy ma eléd jövök! – tisztázta a dolgokat Amy.
Én még mindig elég furcsán néztem. Hihetetlen ez a csaj, gondoltam. És, ha randira mennék? Akkor leskelődne, vagy mi?
- Mehetünk? – kérdezte türelmetlenül.
- Persze – ocsúdtam föl.
Elindultunk. Amy egész végig a telefonját nyomkodta, ami egy elég csili-vili példány volt, ráadásul érintőképernyős. Az enyém is az, nem mondom, de nem költöttünk rá egy vagyont.
- Mit csinálsz? – kérdeztem félve.
- Csak SMS-ezek, nyugi!
- Oké… - hagytam rá, bár azért elég korán volt ahhoz, hogy valaki ennyit SMS-ezzen. Miért érzem úgy, hogy Amy-vel valami nincs rendjén? - Figyelj, Amy! Most a házam elé jöttél, hogy elkísérj a suliig, de te végig csak nyomkodod a telódat!
- Beszélgetni szeretnél? Azt nem mondtad! – vágta zsebre a mobilját.
- Nem feltétlenül beszélgetni, csak…
- Csak? – nevetett fel Amy.
Én mondom, ez a lány nagyon frusztrál. Csinos, meg menő, de valami természetellenes van benne. Muszáj megkérdeznem.
- Mi a baj? Van veled valami, amit nem akarsz elmondani nekem! – szegeztem neki ezt a hirtelen kérdést.
- Baj? Nincs. Miből gondolod? – olyan gyorsan vágta rá ezt a választ, hogy ismét balsejtésem támadt.
- Abból, hogy képtelen vagy normálisan viselkedni, hogy kiszámíthatatlan vagy, és a tetejébe még furcsa is!
- Nem hinném, hogy ezt pont veled beszélném meg! – mondta halkan.
Az utunk további része szótlanul telt, Amy újból elővette a mobilját, és meg sem állt a pötyörészéssel. Érdekes... Beértünk a suliba. A kapuban ott volt pár osztálytársunk.
- Cső, Amy! – köszönt Jake.
- Szia! – vigyorgott Amy.
- Hahó, én is itt vagyok! – háborodtam fel egy kissé, mert ez azért egy elég nagy bunkóság volt.
- Tudom! – vágta oda Jake, majd átkarolta Amy-t. Na, ez már több volt a soknál.
- Jó, az még hagyján, hogy Amy-t ölelgeted, pedig ezt se te, se a fura barátnőm nem mondta, de az már egyenesen felháborító, hogy emberszámba se veszel! Azt hiszed, hogy minden körülötted forog, olyan vagy, mint egy rossz vicc! Elviselhetetlen! – vetettem oda Jake-nek, aki felháborodottan nézett rám.
- Tudod, most csak azért nem verlek meg, mert lány vagy! – mondta nyugisan.
- Már megbocsáss! – keltem ki magamból. – Egy kicsit sem érzed helytelennek, amit művelsz? Talán mások ezt a viselkedést menőnek tartják, de ebben a világban te nem fogsz tudni érvényesülni! Hidd csak el, hogy te vagy az ász, meg nem is tudom, mi, de tudd, hogy megvan rólad a véleményem!
Jake-nél itt betelt a pohár. A focilabdát, amit egészen eddig békésen szorongatott a kezében, nemes egyszerűséggel hozzám vágta. Fájdalmasan felordítottam, de se ő, se Amy nem reagált. Egyedül Bella, aki szintén szem- és fültanúja volt a szócsatánknak és a labdás agresszivitásnak, segített nekem. Talpra állított, majd kedves tekintetét rám emelte.
- Minden rendben? – kérdezte.
- Persze, csak… megijedtem! – válaszoltam.
- Ez érthető is!
Jake szeme hol rám, hol Bellára tapadt, szemmel láthatóan nem volt boldog, hogy nem történt semmi bajom. Amy meg teljesen olyan volt, mintha ott sem lenne. Biztos voltam benne, hogy teljesen belebolondult Jake-be, és nem érdekli más, csak ő.
- Még elszámolunk! – vetette rám Jake a gonosz tekintetét.
- Hah… Milyen elszámolásra gondolsz? Ha arra, hogy megversz, akkor közlöm veled, hogy nincs undorítóbb és szégyenletesebb dolog egy lány megütésénél. Igen, jól hallottad! Ha pedig ez alatt az „elszámolás” dolog alatt esetleg szellemi megmérettetést értesz, akkor is csak sajnálni tudlak, mivel a te IQ szinted erősen súrolja a -50-et. Ezeket a következtetéseket levonva, azt hiszem, nem kell agyalnod azon, hogy milyen módszerrel számolsz el velem, mindketten tudjuk, hogy nem igazán fognak összejönni a kis terveid! – összegeztem a dolgokat (szerintem) egészen elfogadhatóan.
Bella megtapsolt, és közben idiótán vigyorgott.
- Szép volt Catherine! – sipítozta.
Hátradobtam a hajamat, majd diadalittasan bevonultam az aulába, otthagyva a ledöbbent Jake-et és a még mindig mámorokban úszó Amy-t. Bella is jött velem, és azt hiszem, végre találtam egy hű barátot az ő személyében. Mert Amy nem volt az. Erre már régen rájöttem. Ezekkel a gondolatokkal mentem be az osztályterembe, ahol szokás szerint bolondok háza volt. Például Camilla és Harry azon vitatkoztak, hogy egy Twilight poszter vagy egy technikai kütyü képe mutatna jobban a falunkon, vagy Tyra épp Steve fejét ordította le, amiért állítása szerint a fiú leköpte a „vadiúj naciját”! Bellával komótosan odasétáltunk a helyünkre (újonnan egymás mellé költöztünk, mivel már nincs túl sok kedvem Amy mellett tartózkodni), és a további perceket a következő órára való előkészülettel töltöttük. Az az érzésem, hogy Jake igazán nem szereti Amy-t, inkább csak a külsőséges dolgok kötik le. Mert Amy csinos és szép. És Jake látszólag rájött, hogy a külső nem a minden. Én mondom, szakítás a láthatáron! Gondolatmenetemet az szakította meg, hogy úgy éreztem, komolyan mindjárt szétreped a hólyagom. Így felpattantam a helyemről és villámsebességgel kezdtem el közelíteni a folyosó végén található mellékhelységet. Ám sajnos a nagy rohanásban hirtelen beleütköztem Jake-be. A nagy bocsánatkérések közepette Jake csak kiröhögött és cinikusan azt mondta:
- Catherine, te közveszélyes vagy!
Erre a bunkóságra nem tudtam mit válaszolni, így inkább csak tovább folytattam az utat az illemhelyig. Azt hiszem hivatalosan is kitüntethetem Jake-et a „Catherine Taylor legnagyobb ellensége” megtisztelő címmel. Gratulálok neki! Miután könnyítettem magamon, szó szerint beestem Mr. Trent matekórájára.
- Késett! – szólt rám a tanár kíméletlenül.
- Elnézést – hebegtem, majd kelletlenül a helyemre sétáltam. Szinte a hátamon éreztem Jake gyilkos pillantását, ami inkább volt kárörvendő, mint sajnáló.
A matekóra kezdetével együtt előjött az unatkozásom is. Mert a matek kusza erdeje nem épp nekem való hely volt. Mr. Trent többször is rám szólt, hogy „Miss Taylor, kérem, foglalkozzon azzal, ami az órán történik!”, mert tény és való, hogy a kinti hóesés jobban lekötötte a figyelmemet, mint a geometria. Ez van. Aztán megtörtént az, ami Mr. Trent-nél végleg kihúzta a gyufát. Megszólalt Avril Lavigne What the hell című száma. És nem, nem valami rádióból, vagy esetleg Jake mobiljából, hanem az én telefonom csengett vadul. Felkaptam a fejemet, és gyorsan előkerestem a táskámból a készüléket, majd kinyomtam. Az egész osztály értetlenül bámult rám, Jake megvető pillantásokat lövellt felém, majd Mr. Trent ordítása hangzott fel:
- CATHERINE TAYLOR, MÉGIS MIT KÉPZELSZ MAGADRÓL? AZONNAL AZ IGAZGATÓIBA!
Feltápászkodtam a padból, odaadtam a feldúlt tanárnak az immáron kikapcsolt mobilomat (ahogy illik), és elsétáltunk az igazgatóiba…
***Otthon***
Idétlenül toporogtam az előszobában, nem tudtam, hogyan tálaljam fel a történteket anyának. Végül minden mindegy alapon a kezébe nyomtam az ellenőrzőmet. Anya felvont szemöldökkel olvasta el a figyelmeztetőmet, amit a megszólalt mobilom miatt kaptam. Megrázta a fejét és lerogyott egy székbe. Én is hasonlóképpen tettem.
- Nem kapcsoltad ki a telefonod? Miért, Catherine? Már a második napodon egy ilyennel jössz haza! – lóbálta meg az ellenőrzőmet anya.
- Tudom, anya! Sajnálom! Esküszöm, többet ilyet nem csinálok!
- És mégis ki hívott?
Ez volt az a kérdés, amit nem tudtam.
- Fogalmam sincs, ismeretlen szám volt!
Anya összeráncolt szemöldökkel nézett rám.
- Mindegy, már megtörtént, nincs mit tenni! Menj fel a szobádba, csináld meg a leckéidet, aztán tanulj! Most!
Felmentem a szobámba, de valahogy nem tudtam koncentrálni a házikra. Egyfolytában csak azon kattogott az agyam, hogy ki hívhatott. Mert ez engem momentán nagyon izgatott.
