7. fejezet

Itt a 7. fejezet! Vészesen közeledünk a 10.-hez (na jó, nem annyira), ami engem kifejezetten nagy boldogsággal tölt el! Pláne, hogy immáron 4 feliratkozót tudhatok magaménak, nekik nagyon köszönöm a sok biztatást! Hihetetlen, hogy egy hétvége leforgása alatt egyszeriben beindult a blogom, és számos olvasóm van! Nagyon köszönöm!



Január 16. szerda

Hihetetlen, de kipihenten ébredtem! A tegnap után ugyanis igyekeztem korán lefeküdni, hogy egy jót aludjak. Nos, hála a jó égnek, ez sikerült is. A jól induló reggel után vidáman kaptam fel egy farmert, meg egy kötött pulcsit. Aztán mindjárt lehervadt a mosoly az arcomról. Tudtam, hogy a suliban én egy senki leszek. Olyan jól megvolt ez az osztály nélkülem, erre jöttem és mindent felborítottam! Kinéztem az ablakon. Természetesen esett a hó. Egy kövér, ormótlan könnycsepp csordult végig az arcomon. Hova a vidámságom? Letöröltem a könnyeket, amik időközben kíméletlenül folydogáltak a szememből, és lesiettem reggelizni.

-         Mi baj? – kérdezte anya, aki már lent volt.

Annyira idegesítő kérdés ez: mi baj? Anya sajnos mindig ezzel jön, ha esetleg nem virulok a boldogságtól. Vagyis mindig.

-         Semmi, csak… annyira elegem van! – fakadtam ki.

-         Tudom, kamaszkorban gyakori a hirtelen történő kedélyállapot változás – simogatott anya.

-         De ez nem hirtelen történő kedélyállapot változás! Nekem valós, igazi problémám van! – dühöngtem.

-         És hajlandó vagy elmondani, mi bánt?

Sóhajtottam. Nem. Nem voltam hajlandó. A legkevésbé most azt akartam, hogy kiöntsem a lelkemet. Megráztam a fejem, felkaptam egy almát, azzal komótosan visszasétáltam az emeletre. Elrágcsáltam a gyümölcsöt. Lassan nyeltem, mintha minden egyes falat valódi kihívás volna, pedig csak egy ártatlan alma volt az áldozatom. A hajammal nem akartam különösebben kezdeni semmit, így csak felkötöttem lófarokba. Mikor felkentem még magamra egy leheletnyi sminket, végre elindulhattam. Utam magányosan telt, de hát mit is vártam? Egy nagy adag semmit. Azzal játszogattam, hogy a téli hidegben hatalmas felhőket fújtam a leheletemből. Értelmes játék volt. Csakúgy, mint én. Pff. Viszonylag hamar beértem a suliba, aminek következtében még hiányoztak páran. Elkerekedett szemmel figyeltem, ahogy Bella bemasírozik a terembe. Szokatlanul jól nézett ki. Telenyomta magát sminkkel, ráadásul a haja is tökéletesen be lett lőve. Nos, néhány emberből ezt hozza ki a szerelem.

-         Szia Catherine – köszönt hetykén.

-         Szia… - viszonoztam furán.

Bella gyorsan ledobta a táskáját, majd egyenesen Amy felé vette az irányt. A két lány úgy üdvözölte egymást, mintha már ősidők óta a legjobb barátnők lettek volna. Hát, ez a nap elég magányosan kezdődött. Aztán belépett Jake. Intett egyet a srácoknak és a telefonját nyomkodva leült a padjába. Kicsit elidőzött rajta a tekintetem, de ez szerencsére nem tűnt fel senkinek. A becsöngőig úgy döntöttem, bedugom a fülembe a fülhallgatóm és csendesen elfoglalom magam. Azaz zenét hallgattam. Teljesen kizártam a külvilágot, ami ez esetben az ordibáló osztálytársaimat jelentette. Hiába bömböltettem Ke$hát, a fiúk gyerekes bohóckodása még így is nagy zajt keltett. De mindegy, nem zavart különösebben. Elgondolkodtam azon, hogy Bella mennyire megváltozott, olyannyira, hogy a kedvessége egyszeriben elillant és egy köszönéssel el is intézte a kommunikációt kettőnk között. Pedig olyan jó barátnők voltunk, úgy örültem, hogy végre van egy igaz barátom, de… nincs. Eleinte kedveltem Amyt is, bár igazság szerint mindig is gyanús volt. A többi lányt már meg sem említem, ugyanis se Camillát, se Sophie-t, se Nathalie-t és se Tyrát nem tudnám elképzelné amolyan barátként. És itt ki is fogytam. Sajnos a 9/a osztályban sem hemzsegnek a barátságos teremtések, ezért meg se próbálok abból a közösségből bárkivel is szóba elegyedni. Nemrég járok csak ide, de már tudok egy reális képet alkotni róluk: a lányok két részre szakadnak, vannak a nyomik (többek között stréberek és éltanulók) és vannak az úgymond agyilag elmaradott buta, üres fejű libák, akiknek szerintem fogalmuk sincs, hogy néz ki a történelem tankönyvük. Hát, nem egy bizalomgerjesztő társaság. És akkor még nem is beszéltem a fiúkról… A 9/a ezen része tele van kockákkal (ezek között akadnak egész jó tanulók is) és csajozós bulipatkányokkal. Nekik kábé minden nap más barátnőjük van. De nem úgy, mint Jake-nek! Nála rosszabbak. Merengésemnek a csengő vetett véget. Unottan pakoltam elő a földrajz órára, amelyet Mrs. Morgan tartott. Nem volt túl szórakoztató jelenség, úgyhogy nagyjából mindig végigaludtam a törit. Hozzáteszem, a többiek is. Nem volt ez másképp ebben a negyvenöt percben sem. Jake nyitott szemmel aludt, a lányok nagy része magazinokat lapozgatott, a fiúk pedig kulturáltan elfoglalták magukat. Csak én, Amy és Bella körmöltünk lázasan. Én azért, mert szerettem volna jól teljesíteni, Amy és Bella pedig eleve kitűnők, ezzel együtt pedig túlbuzgók is voltak. „Nem szeretnék versengeni veled”, küldtem egy papír cetlit Bellának. Ő összeráncolt szemöldökkel futotta végig a firkám, majd egyszerűen félretette. Jó, sejtettem, hogy Bella nem fog elkezdeni levelezni velem, mert ő ugyebár figyelni akar, de azért megtisztelhetett volna egy rövid válasszal. Na, mindegy. A tanárnő fáradhatatlanul diktált, észre sem véve, hogy a fél, pontosabban háromnegyed része az osztálynak, ki sem nyitotta a füzetét. Egyébként a stréber Zeke és Liam azért nem írtak, mert ők csakis a könyvből tanulnak. Én természetesen csak írtam és írtam. De végül is kicsengettek.

-         Mi okból kifolyólag írtál nekem az óra kellős közepén? – szegezte nekem a kérdést Bella.

-         Leírtam. Azért – válaszoltam kurtán.

-         Na, és miért versenyeznénk? Miért lennénk vetélytársak?

-         Hát Jake miatt!

-         Ja, hogy az… Azon nincs nagyon semmi versengeni való.

-         Hát persze. Jake már téged választott.

Bella megforgatta kék szemét és tovább állt. Hát, már ő sem akar rám vesztegetni egy percet sem. Harry felvont szemöldökkel nézett rám. Nem nagyon értettem, mi a baja.

-         Catherine, te és Bella… - kezdte összezavartan.

-         Igen? – kérdeztem vissza.

-         Szerelmesek vagytok Jake-be? – nevette el magát hitetlenül.

Leesett az állam. Mégis honnan tudta meg Harry? Ó. Szóval hallotta az iménti beszélgetésünket Bellával… Szuper.

-         Honnan veszed? – próbáltam úgy tenni, mintha semmiről sem tudnék.

-         Az előbb mondtad, Catherine. Ne nézz hülyének! – közölte Harry, amolyan „tudom, ám” nézéssel.

-         Jó, figyelj, ha Bella megtudja, hogy… valahonnan hozzájutottál ehhez az infóhoz, kinyír engem, szóval nagyon szépen megkérlek, tartsd magadban! – utasítottam kérlelő tekintettel.

-         Persze, nem mondom el senkinek. Bízz bennem!

Hittem Harrynek. Nagyon nem tudtam mást tenni, de nem aggódtam. Harry tényleg megbízható srác.

-         Köszi – pillantottam rá hálásan. – Jövök neked!

-         Ugyan… - legyintett Harry.

Mosolyogva készültem elő a következő órához, de belül nagyon úgy éreztem, Harryvel valami gond van. Szegény, kissé gondterheltnek tűnt.

-         Mi baj, Harry? – érdeklődtem.

-         Á, semmiség.

-         Nem, nem az. Velem nyugodtan megbeszélheted.

-         Tudom, de… nem értenéd meg.

-         De hátha tudok segíteni.

-         Te? Nem hinném.

-         Na jó, ez erős volt. Nem mellesleg, elég megalázó is.

-         Bocsi, tényleg.

-         Semmi baj. Szóval, mi nyomja a lelked?

-         Mondom, nem fontos.

Azzal kisietett a teremből. Összeráncolt szemöldökkel követtem a szememmel. Odaléptem Jake-hez.

-         Te tudod, mi van vele? – kérdeztem tőle.

-         Fogalmam sincs. – rántotta meg a vállát. Ja, hogy így állunk. Harry még a legjobb haverjának se volt hajlandó elmondani. Mindegy.

Úgy döntöttem, nem az én dolgom Harry ügye, ezért a helyemre siettem. Csakhogy a bennem lakozó és feltörekvő kíváncsiság mindig győzelmet arat. Gyorsan eltereltem a figyelmemet.

-         Tanultál irodalomra? – kérdeztem az épp most érkező Bellától.

-         Minek nézel te engem? Naná, hogy tanultam – vágta le magát mellém.

Ó, hát igaz.

-         Az jó, mert én is – jelentettem be.

Bella végigmért majd egy furcsa grimasz kíséretében megrázta a fejét. Közben végre becsöngettek. A nap hátra levő részében mindent megtettem azon ügy érdekében, hogy senki ne vegyen észre. Már a Bellával és a Harryvel folytatott beszélgetés is elég cikin alakult. Délután egymagamban indultam útnak. Hazaérve anyát rögtön otthon találtam.

-         Szia, drágám – köszöntött, majd szorosan megölelt.

-         Szia – köszöntem meglehetősen furcsán, ugyanis anya is úgy viselkedett velem, mint aki valami nagy bűnt követett el és most azt akarja helyrehozni.

-         Gyere, ülj le! Sütöttem csokitortát.

Itt viszont megálltam. Várjunk csak, mikor is van a szülinapom? Nyáron… Nem ma. Anyának ősszel. Őszintén szólva teljesen tanácstalanul toporogtam a konyhában.

-         Mi okból kifolyólag készítettél te tortát? – érdeklődtem.

-         Hát, csak úgy.

Leültem az asztalhoz. Anya már megterített kettőnknek. Még mindig nem állt össze teljesen a fejemben, mi is a funkciója ma a tortának, de… nekem aztán mindegy volt. Anya vágott nekem egy szeletet, majd magának is.

-         Catherine, mondanom kell valamit – szólalt meg.

-         Sokkolni fog? – kérdeztem óvatosan.

-         Fogjuk rá…

És akkor rájöttem. Anya valami rossz hírt szeretne közölni velem, s ezért sütött kárpótlásul tortát.

-         Ki vele! – sóhajtottam.

-         Tudod, már rengeteget gondolkoztam azon, hogy tulajdonképpen szingli vagyok és így a legjobbnak láttam… férjhez menni! – tette le a villát.

A falat akadozva csúszott le a torkomon. Nem, nem sokkolt a hír. Egyáltalán nem. Inkább csak rádöbbentett arra, hogy egy új családtag fenekestül megváltoztatja az életünket. Anyáét és az enyémet is egyaránt.

Jó lenne, legalább pár (kb. 2) kommentet látni, hogy meggyőződjem róla, az olvasóimnak tényleg tetszik, amit csinálok... úgyhogy csak pötyögjetek! :)