2013. január 9. szerda
Na, nem tudom, hogy lehet valaki ilyen végtelenül bunkó! Szívesen mondanék Jake-re pár cirkalmas és nem túl megtisztelő jelzőt, de inkább nem teszem. Mert én nem vagyok szemét! Ő viszont az. Na, akkor kezdem az elejéről…
Reggel egy igen furcsa dolog történt. Amy a házam elé jött a tegnapi dolgok után is.
- Hát te? – kérdeztem Amy-től köszönés nélkül.
- Idejöttem, hogy elkísérjelek – fújt egy hatalmas rágólufit, majd elővette a mobilját és elkezdte nyomkodni.
- Oké… - feleltem nem túl meggyőzően. – Akkor induljunk!
Amy még mindig a telefonján ügyködött, majd hirtelen felém fordult.
- Téged zavar, hogy összejöttem Jake-kel?
- Mi? Dehogy! – ráztam a fejem.
- Jó – nyugtázta a dolgot, majd visszatért a virtuális világába.
Így ment ez, amíg oda nem értünk a sulihoz. Bella már várt. Ez is furcsa volt nekem, mert azért nem vagyunk olyan régóta barátok Bellával, hogy amolyan két LB-ként viselkedjünk. Ám Bella odajött hozzám és elkezdett magyarázni arról, hogy milyen új szépítő eszközöket vásárolt az Avonban. Közben akaratlanul is megakadt a szemem a turbékoló páron, vagyis Amy-n és Jake-en. Valami nem stimmelt velük. Mű volt az egész kapcsolatuk.
- Szóval neked bevált? – kérdezte Bella, kizökkentvén engem a gondolataimból.
- Kik? Mik? Miről van szó? – kapkodtam a fejem, mert bevallom, nem nagyon figyeltem.
- Azt kérdeztem, hogy neked bevált-e az arclemosó folyadék!
- Milyen arclemosó folyadék?
- Catherine, ébresztő! Tegnap adtam neked mintát belőle!
- Tényleg? Óóó… ja, hogy az! Még nem próbáltam ki, de ma megpróbálom nem elfelejteni!
- Oké!
Ezután bementünk az osztályba és tovább folytattuk a zártkörű eszmecserét. Épp a tegnap megszólalt telefonomról csevegtünk.
- Ugye ma kikapcsoltad? – kérdezte Bella.
- Persze! Anya is figyelmeztetett rá vagy ötször!
- Helyes. Nehogy valami idióta megint megcsörgessen!
A szemem sarkából láttam, hogy Jake az idióta szóra felfigyelt.
- Komolyan mondom – folytatta Bella. – Legszívesebben fejbe vágnám azt, aki ilyenkor meri zargatni a barátnőm!
- Szerintem meg az a bizonyos idióta vágna fejbe téged, Annabella! – szólt közbe Jake.
- Te ne szólj közbe a magánbeszélgetésünkbe! – szólt rá Bella.
- Csak azt mondom, hogy olyan agyalágyult társaságot, mint ti, kevésszer lát az ember! – gúnyolódott Jake.
- Még te mondod! – szóltam közbe. – Te, aki egy labdával dob meg egy lányt, te, akinek műbarátnője van…
- Mi? Műbarátnő? Majd adok én neked műbarátnőt! Igen is, szeretem Amy-t!
- Aha, persze…
- El sem tudom hinni, hogy te milyen egy kis hülye vagy! Azt hiszed, belelátsz a fejembe? Kis senki… - vágta oda Jake nekem.
- Nekem se olyan könnyű, nehogy azt hidd! Már az első napomon kihúztam a gyufát a tanárnál, azzal, hogy megszólalt a mobilom! Ez nem lehet véletlen!
- Ezt jól látod! Tényleg nem a véletlen műve! – morogta Jake.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem hitetlenül.
- Csak nem? – ismerte fel a helyzetet Bella.
- De, én csörgettelek meg, Catherine! Most, hogy ezt is tudod, örökre kiutálhatsz, vagy bánom is én! – legyintett Jake.
Velem fordult egyet a világ. Jake ennyire utálna? Hogy tehetett velem ilyet? És honnan tudta a telefonszámomat? Hát persze, Amy adta meg neki, vagyis ő is benne van a dologban! Tudtam én, hogy azzal a csajjal valami nem stimmel!
- Miért utálsz annyira? – kérdeztem higgadtan.
- Amiért te!
- Én nem utállak. Nincs veled semmi bajom. Csak, tudod, amint elkezdtél Amy-vel járni, mindig iszonyat görcsös vagy!
- Honnan tudod, hogy csak mostanában kezdtünk el járni? Lehet, hogy már évek óta…
- Jaj, könyörgöm! Jake, látom rajtad, hogy kiábrándultál Amy-ből! Felőlem tagadhatod is!
- Nem is igaz!!!! – visította Amy. – Jake, mondd, hogy nem igaz!
- Csak féltékeny – nyugtázta szórakozottan Jake.
- Mi van? Én? Féltékeny? Ne beszélj baromságokat! Kikérem magamnak! – kiabáltam teljesen kikelve magamból.
Jake megvonta a vállát, majd elviharzott Amy-vel az oldalán. Én annyira felháborodtam, hogy totál bedurcáztam. Még szegény Bellával is folyton türelmetlenkedtem, pedig ő aztán nem csinált semmit. A nap végén aztán kiengesztelésül odaadtam neki a két csokim egyikét. Aztán kiderült, hogy Bella mogyoró-allergiában szenved, az én csokijaim pedig pont mogyorósak voltak. Ennek következtében inkább vettem neki a suli büféjében egy epres nyalókát, mert abban legalább biztos voltam, hogy mogyorómentes. Így telt el ez a szép, vagyis inkább mozgalmas kedd. Már éppen készülődtem volna haza, amikor Amy odafutott hozzám.
- Szia – köszönt.
- Ööö… szia! Mit szeretnél?
- Csak elkísérni.
- Most szórakozol velem? Egész nap egymáson csimpaszkodtok Jake-kel, az a minimum, hogy ő kísérjen haza téged!
- De messze lakik!
- És? Lehetne annyira lovagias, hogy esetleg együtt menjen haza az állítólagos barátnőjével!
- Jaj, Catherine, ne izélj már!
- Bocsi, Amy, de nem szeretném, hogy hazakísérj!
- De miért?
- Mert kétszínű vagy! – mondtam a szemébe. – Mert megadtad Jake-nek a mobilszámom, és mert részt vettél az „óra közepén megcsörgetjük Catherine-t” akcióban. Ne tagadd le, mert pontosan tudom, hogy így történt. Csak tetteted, hogy olyan jó barátnő vagy, tudom jól! Kérlek ezentúl hagyj békén, mert én nem akarok Jake és a te kapcsolatod közé állni! Semmi kedvem kisebb-nagyobb szócsatákba keveredni Jake-kel, semmi kedvem még egy újabb intőt bezsebelni, és legfőképp semmi kedvem nincs kikutatni a lelkedet. Mert az első perctől kezdve tudtam, hogy van veled valami, amit nem akarsz elmondani nekem! És én nem akarok ilyen titkolózós barátságot! Egy barát legyen őszinte, ez az elvem!
A monológom nem nagyon fogta meg Amy-t, mert ő csak tovább rágózott rezzenéstelen arccal. Ebből is elegem lett. Itt papolok neki, ő meg ide se figyel!
- Amy – szóltam még egyszer.
- Mi van? – kérdezett vissza nem túl udvariasan.
- Kérlek ne gyere a házunkhoz reggel!
- Oké! – mondta, azzal lelépett.
Gondolataimmal megtelve indultam hazafelé, és titokban megkönnyebbültem, hogy Amy-vel végre lezártuk a dolgot. Nem fogunk egymáshoz szólni ezentúl, legalábbis remélem. Csak azt sajnáltam, hogy Jake-nek nem tálaltam ki úgy az érzelmeimet, mint Amy-nek. Akkor legalább ő is békén hagyna.
***Otthon***
Elég érdekes arcot ölthettem magamra, mert, mikor haza értem, anya aggodalommal telve nézett rám.
- Minden rendben? – kérdezte.
- Persze, persze. Csak hosszú volt a nap.
- Ülj csak le, csináltam palacsintát. És hoztam nutellát is.
Ez az én anyukám. Valahogy mindig előre megérzi, ha szomorú vagyok. Egyébként a nutellás palacsinta a nagy kedvencem. Ezt anya is tudta. Gyorsan leültem asztalhoz és pár perc alatt bepacsiztam négy palacsintát. Hozzáteszem, mind a négy jól meg volt kenve nutellával.
- Hú, kislányom, csodálom, hogy nem hízol el! – jegyezte meg anya.
Mosolyogva felballagtam a szobámba és bekapcsoltam a tévét. Semmi jó nem ment rajta, szokás szerint. Benyomtam a lap topom és felmentem Facebook-ra. Semmi izgit nem találtam. Kikapcsoltam a gépet, és elővettem az Mp3 lejátszómat. Mert rájöttem, hogy ami kell nekem most, az a zene. Avril Lavigne megunhatatlan. J Csak aztán jutott eszembe, hogy ma volt suli is, ergó van egy csomó házi. A baj csupán az volt, hogy nem tudtam letenni a zenelejátszóm. Nehéz ügy. Aztán kigondoltam egy okosat: tanulás zenehallgatás közben. Na, így már mindjárt más. J
Folytatásért komment! :)
