Tudom, iszonyú sokat késtem, de sajnos az év végi hajtás engem is érintett. Természetesen emiatt nem csak összecsaptam egy elfogadható részt, hanem igyekeztem minél jobbra törekedni! Nos, remélem sikerült, jó olvasást hozzá!
Január 17. csütörtök
A reggeli hidegben farkasszemet néztem anyámmal. Nem, nem azért, mert olyan szórakoztató volt egymás szemébe bámulni azt várva, hogy melyikünk fog előbb pislogni, hanem… hát, anya új házastársa miatt. Anya semmit sem hajlandó elmondani, mondván, majd „délután megtudom”. Vagyis, hogy ki lesz a nevelőapám.
- Sajnálom, kicsim, de a meglepetés az meglepetés! – mondta anya sejtelmesen.
- Legalább annyit árulj el, hogy hívják! – toporzékoltam.
- Még mit nem! Akkor biztos rögtön rákeresnél Facebookon.
Nos, ez így volt igaz. Természetesen titkos szándékom volt az, hogy miután anya kikotyogja a nevét, nos… irány a Facebook! De anya átlátott a szitán, mint mindig. Nem tudtam mást tenni, mint felmenni a szobámba és készülődni a suliba. A szekrényemen lévő nagy tükörben szemügyre vettem magam, miután felöltöztem. Farmernadrág és egy tunika. Szőke hajamat kontyba kötöttem, majd egy hajpánttal megtoldottam. Lesiettem a konyhába.
- Nagyon csini vagy! – csapta össze a tenyerét anya.
- Köszi – húztam a cipőmet.
Felkaptam a táskámat, majd kiléptem az ajtón. A hideg levegő azonnal megcsapott, ezért feljebb húztam a kabátom cipzárját. Vacogva jutottam el a suliig, ahova Bella is épp most ért oda. Nem nagyon kereste a társaságom, inkább sietve belépett az aulába. Követtem a példáját, de azért igyekeztem lemaradozni. Nyílt titok, hogy én se tartom most a legjobb barátnőmnek. Az aulában belebotlottam Harry-be, aki látszólag nagyon nyúzott volt.
- Mi baj? – kérdeztem.
- Semmi… - legyintett Harry, azzal beelőzvén engem szaladt is föl az osztályterembe.
Szuper. Újabb ember, aki totál semmibe vesz. Már egész hosszú a listám… Más dolgom nem lévén felmentem az osztályterembe. Fent épp le akartam ülni Bella mellé, amikor Amy megállított.
- Csak ne olyan sebesen! – állta el az utam.
- Elnézést, de ez az én helyem! – igyekeztem félretolni Amyt.
- Mostantól már nem – vihogott gonoszul Amy. – Bella ugyanis már nem kíváncsi rád. Ő már az én barátnőm, nem a tied.
- De… - kezdtem volna.
- Szóval, szeretnéd még ezt a helyet? – kérdezte Amy.
Az igazat megvallva, nem, nem akartam már Bella mellett ülni. Már tényleg nem tekintünk egymásra barátként, inkább csak afféle „megtűrjük egymást” viszonyunk van. Így hát fogtam magam és helyet adván Amynek, kerestem egy másik padot. Ez tulajdonképpen érdekes volt: szétnéztem a teremben. Amy eddig Tyra mellett foglalt helyet, így aztán levágtam magam az ő „volt-helyére”. Tyra eleinte furcsán méregetett, majd kislányosan vigyorogni kezdett.
- Felváltottad Amyt? – érdeklődött röhögve.
- Úgy tűnik – tártam szét a karom.
- Ez esetben, üdvözlünk köreinkben – karolt át.
Végignéztem Tyrán, Camillán, Sophie-n és Nathalie-n. Hát, ha van egy társaság, akikhez nem szívesen tartoznék, akkor azok ők. De mondjuk jobb, mint a semmi. Közben lopva Harry felé pillantottam. Rossz kedve felhőtlenül tombolt tovább, ami engem továbbra is bőszen izgatott. Mi lehet vele? Csak lehajtott fejjel fekszik a padon és bámul a semmibe. Nem lehet fáradt, mert éber, láthatólag ki van aludva. Egyszerűen nem bírtam tovább. Odamentem.
- Harry – kezdtem. – Tudom, nem vagyunk túl közeli barátok, hogy ilyesmiket megvitassunk, de kérlek szépen beszéljük meg, mi bánt. Az aulában is nyomott voltál, most is, és én teljesen tanácstalan vagyok.
- Catherine? – kérdezett vissza.
- Igen?
- Most őszintén, téged mióta érdekelnek az én gondjaim?
- Nem az, hogy érdekelnek, csak… vagyis, érdekelnek, ne érts félre, csupán azt látom, hogy valamiért rám vagy mérges. Az aulában is gorombán válaszoltál, ezért arra a következtetésre jutottam, hogy… talán megbántottalak.
- Hmm. Nem állsz messze az igazságtól – morogta Harry.
- Akkor mire vársz? Ha dühös vagy rám, mert valamit csináltam, akkor itt van az alkalom, hogy megbeszéljük.
- Te ezt nem érted, Catherine. Hidd el, elmondanám neked, ha tudnám…
- Ne kéresd magad, Harry! Mondd már el, mi bajod velem!
Harry nagyot sóhajtott. Felcsillant bennem a reménysugár, hogy most kitálal nekem, de akkor becsöngettek. Dühösen visszacsörtettem a helyemre és előpakoltam az első órára. Sajnos a hátralevő negyvenöt percet a gondolataim összeszedésével töltöttem, ezért szellemileg ott se voltam a tanórán. Kicsöngetéskor rohantam Harry padjához.
- Mi van már megint? – kérdezte.
- Harry, ne játszd ezt velem! Ha hibáztam valamiben, mondd el! És nem mondhatod azt, hogy nem tartozik rám. Igenis, leginkább rám tartozik – ordítottam dühösen.
Annyira felpörögtem, hogy már-már a sírás határát feszegettem, amikor Harry megragadta a karom és kivonszolt a teremből.
- Hát jó – kezdte. – Elmondok mindent. De figyelmeztetlek, nem fogsz neki örülni.
- Ó… Hallottam én már sok olyat, aminek nem örültem… - legyintettem a nevelőapás sztorira utalva.
- De ez most más, Catherine. – Harry megfogta a vállam, majd gyengéden rázni kezdett. – Nem, egyszerűen most nem megy. Nem tudom elmondani.
Dühösen megigazgattam zilált fürtjeimet. Ha nem, hát nem.
- Úgyis ki fogom belőled szedni, Harry – vágtam oda. – Előlem nem menekülsz.
- Ettől félek én is… - próbált viccelődni.
- Nem vagy humoros, csak hogy tudd.
- Sosem állítottam, hogy az vagyok.
Olyannyira elegem lett Harry-ből, hogy kedvem lett volna neki vágni az kezében lévő iphone-ját. Szerencsére tudtam uralkodni magamon, ami nem volt valami könnyű. Lassan kezdtem beletörődni, hogy Harry semmit sem fog mondani. A fejem felforrt a dühtől, azt hittem, mindjárt felrobbanok. Bella sietett segítségemre.
- Catherine, szerintem ma már túl sok volt a feszültségből. Mi lenne, ha szépen a helyedre mennél és elfelejtenéd ezt az egészet? – ajánlotta fel felettébb nyájasan.
Amikor az imént azt említettem, hogy Bella a segítségemre sietett, rosszul fogalmaztam. Ez nem igazán segítés volt, inkább gúnyolás. Mégis megfogadtam tanácsát, és eltávoztam Harry helyéről. A nap hátralevő részét valahogy túléltem, aztán húztam haza. A kijáratnál szó szerint beleütköztem Jake-be.
- Bocsi – nézett mélyen a szemembe. Majdhogynem elolvadtam kék szemeitől, el is felejtettem válaszolni. – Mi az?
- Semmi – ráztam meg a fejem, majd e cikis helyzet miatt inkább siettem kifelé.
- Akkor jó – mosolygott hitetlenül. – Merre mész?
Olyan meglepett kifejezés ült ki arcomra, hogy szinte odafagyott.
- Arra – mutattam balra. – Te?
- A másik irányba – legyintett.
Próbáltam úgy tenni, mintha nem taglózna le totálisan az, hogy utaink már most különválnak.
- Egyébként hol laksz? – tette fel ezt a váratlan kérdést.
- Az utca végén – feleltem. – De most már sietnem kell, mert vendégeket fogunk fogadni. Szia!
- Én meg vendégségbe megyek – nevetett Jake. – Na szia!
Kicsit elképedtem ezen a váratlan és különös egybeesésen, de mindegy is. A lényeg, hogy új nevelőapámat nemsokára megláthatom, s ez izgalommal töltött el. Hazafelé bedugtam fülhallgatóm a fülembe, és utamat zenehallgatással egészítettem ki. Otthon aztán egy „új” anya várt rám az ajtóban. Nem, ténylegesen nem lett új anyám, csak a régi kicsit (inkább nagyon) kicsípte magát.
- Szia anya! – köszöntem felvont szemöldökkel. – Jól nézel ki!
- Köszönöm, kicsim – vágta rá anya vigyorgó képpel.
Na jó, akkor részletezném édesanyám kinézetét: szőke haját kis kontyocskába fogta, amitől arca jól ki volt emelve, ezzel együtt jól látszódott finoman kisminkelt szeme, szája és mindene. A ruhája… nos, a ruhája kicsit érdekesre sikeredett. Anya mindig is karcsú teremtés volt, amit a rajta levő piros testhez simuló miniruha igen kihangsúlyozott. Úgy éreztem, anya rögtön letagadhatna tíz évet, senki nem gyanakodna. Amint beléptem a konyhába, anya specialitásának, a mézes zserbónak illata csapta meg az orrom.
- Te aztán készülsz… - jegyeztem meg.
- Így van. Joe bármelyik pillanatban megérkezhet.
Á. Szóval Joe.
- És hozza magával a fiát is – tette hozzá anya.
Nagyszerű. Amíg anya és ez a bizonyos Joe enyelegnek, nekem egy kisfiút kell majd lefoglalnom, akinek bizonyára a játékautózáson kívül nem lesz semmihez sem kedve. Úgy döntöttem, hogy felmegyek a szobámba, ám két lépés után megtorpantam. Ugyanis csengettek.
- Catherine! – hívott anya. – Gyere, üdvözöld a vendégeket!
Az ajtóhoz tartó út alatt felkészítettem magamat a legrosszabbra, bár mindezt feleslegesen tettem. Az ajtó kinyílt, s én odapillantottam.
- Ááááááááááááááááááááááááá! – sikítottam egy hatalmasat.
Anyukám szégyenkezve pironkodott vendégeink előtt, ugyanis a lánya „kicsit elragadtatta magát”. Nem állt messze az igazságtól: a küszöbön Joe… és maga Jake Ryan állt! Komolyan, ez most olyan volt, mintha egy szupersztárt konferáltam volna fel, de ezt nem lehetett volna máshogy. Egy percig a sokk kerülgetett. Anyát hasonlóképpen.
- Kislányom, ez a fiú… az osztálytársad? – kérdezte finoman.
Némán bólintottam. Jake holtsápadt arccal toporgott a küszöbön, mialatt én rendezgetni próbáltam az éppen kitörni készülő szívrohamomat.
- Gyertek beljebb! – invitálta anya Joe-t és Jake-et a konyhába.
És én még azt hittem, hogy egy kisfiúval kell majd versenyautóznom! Ez a szituáció sokkal rosszabb annál, ez egyenesen katasztrófális! Hogy történhetett ez meg?
***éjfél körül***
Az délutánom borzasztóan telt. Egész végig jópofiznom kellett Joe-nak, meg mesélnem mindenféléről, amit Jake néha egy elfojtott nevetéssel reagált le. Szóval, kikészültem. Ha anyáék összejönnek, akkor Jake… mi lesz vele és velem? Én szeretem őt, de ez így furcsa. Mármint, ha Joe és anya összeházasodnak (jajj, erre gondolni sem merek), akkor helytelen volna bármifajta kapcsolatot kialakítanom Jake-kel? Ha így volna, kiugranék az ablakon. A dolgok kezdenek összekuszálódni, s olyan csomót létrehozni, amit nehéz lesz kibogozni.
Ha elolvastátok, kérném szépen a kommenteket! :)
